Az út

Van egy olyan szabály, hogy előbb- utóbb mindig oda jutnak a dolgok, ahová jutniuk kell. Ha ezt elfogadjuk, és ebben bízunk, akkor védettek leszünk a feladástól, és a felesleges idegességtől.
Nem tudom, mikor tanultam ezt meg. Nem emlékszem rá. Nem tudom, mikor hagytam el a hajlamot a borúlátásra, a szomorúságra... nem tudom. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a legnagyobb bajok közepette is nyugodt vagyok, és megoldást keresek. Mikor nem látok megoldást, akkor pedig azt mondom: ennek így kell lennie.

Mikor Atibinél kezdtem dolgozni, még kicsit bizonytalan voltam abban, hogy valóban ez- e a legjobb megoldás a jövőmet illetően. Még néhány hétig nézegettem álláshirdetéseket (már jó ideje nem nézem őket), és találtam is egyet, akit felkerestem. Egy pipec kis tanyára kerestek programszervezőt. Tetszett, hát felhívtam, de a tulajdonos elég kurtán elutasított azzal, hogy már betöltötték a pozíciót. Hát jó, gondoltam, legyen akkor úgy.
Néhány hete szólt nekem Tibor, hogy talált egy csodás helyet- egy éppen olyat, amit hónapok óta keresünk a gyerekeknek, és úgy néz ki, teljes használattal meg is kapjuk. Gyorsan kiderült, hogy arról a bizonyos egy évvel ezelőtti tanyáról beszél. A tulajdonos később belebukott a programszervezőjébe, és most nagyon kellene segítség neki, hogy valahogy bevételt fabrikáljon a helyből. Tegnap kimentem én is felmérni a terepet. Sokkal- sokkal több, mint amit először gondoltam. Mondhatni, az, amiről álmodtunk. A szabadtéri színházának köszönhetően még több is az álmunknál.
Most néhány hét alatt rendbe tesszük a parkját, és nekiállunk felfuttatni. Céges rendezvények, esküvők, táborok, zenei, és színházi találkozók gyerekeknek, felnőtteknek... ilyenekről beszéltünk az árnyas fák alatt délután. Közben arra gondoltam, ha annak idején egyedül kapom meg a lehetőséget, talán én is belebuktam volna. Nem hinném, hogy ment volna egyedül. Most viszont megvan a háttér, a társ hozzá. Azon is gondolkodtam, hogy az sem véletlen, hogy pont Atibivel találkoztam. Teljesen jól kiegészítjük egymást. Egymás gondolataiból építkezünk, és így épül a cég is szépen, de nem lassan. Azt látom, hogy hamarosan kevesen leszünk hozzá. Túl sok ötletünk van ahhoz, hogy ketten megvalósítsuk. Ha pedig mindezeket egymás mellé pakolom, akkor újra megerősítést kapok arról, hogy a szabály valóban működik. Azt kapjuk meg, és akkor, amit érdemlünk, amire készen állunk. Mindig kapunk valamit. Néha kevésnek látjuk, de ha a kevésből a legtöbbet hozzuk ki, akkor egyszer csak az a keskeny kis ösvény, amin elindultunk, hatalmas sztrádává szélesedik.
Lehetőségek tárháza minden napunk.

Bent vagyok hát Meseországban MOST, mikor minden adott hozzá, hogy a legjobbat hozzam ki belőle.
Napfényes úton járok.