Kirándulunk... már megint

Részemről megvan az év favorit iskolája. Tegnap volt velük a második kirándulásunk (95 gyerek), így hát újra meggyőződhettem róla, hogy remek, pompás, nagyszerű társaság jött ott össze. És hogy mit jelent ez? Á, igen, kissé konzervatív vagyok, és kissé formabontó is ezzel együtt. Nem szeretem ugyanis... jaj, nem, nem, rossz a megfogalmazás! Nem szeretek arról beszélni, milyen gyerkőcökkel nem szeretek együtt lenni. Arról szeretek beszélni, milyen gyerekekkel élvezem az együtt töltött időt. Szóval szeretem a vagány, szókimondó, élettel teli palántákat. Szeretem az érdeklődő, kicsit túlpörgött palántákat. Szeretem a tátott szemmel rácsodálkozó, örülni akaró palántákat. Akikkel mindig van egy kis gond, mert mindent tudni akarnak, elöl akarnak lenni, elsőként megtapasztalni dolgokat. Akikre vigyázni kell, hogy a kíváncsiságuk nehogy bajba sodorja őket.
Ezzel együtt szeretem az udvarias fiatalokat. Akik megelőlegezik a jó modort a másik embernek. Akiknél nem kivívni kell a tiszteletet, hanem csak elég megtartani. Szeretem, ha hallgatnak rám, és nem gondolják, hogy ők biztosan jobban tudnak mindent nálam. Akik a tanácsaimat nem kioktatásnak veszik, és óvakodnak a flegma beszólásoktól.
Így kevereg nálam, hogy mit szeretek. Általában szívesen gyűlnek körém az ilyesfajta gyerekek, akik nyilván kedvelik az ilyesfajta felnőtteket, mint én.
A favorit tehát egy kicsi, nagyon kicsi iskola egy kicsi faluban. Ficánkolós, éneklős, kedves gyerekek. Múlt héten néhány másodikos egy kecskeméti városnézésen, most pedig közel száz jóval nagyobb a Pilisben. Talán ezzel mondhatjuk is, hogy az iskola 90%- át már láttam.

Rögtön kiszúrtam az én emberemet... ááá, micsoda kincs egy ilyen gyerek! Fakószőke emos frizura, szürke, kutató szempár, hegyes, mindenbe beleütöm orrocska, körülötte halovány szeplők sokasága. Nagyon jól öltözött, és le sem veszi a menő mellényt az ingről, pedig melege van iszonyúan. Már reggel elhatározta, hogy nem fogja ez a dolog különösebben megérinteni. Ilyen nagyfiúkat (fiú, természetesen. Sajnálatos, de általában fiúk férkőznek a szívem csücskébe) már nem izgat egy ilyen kaland, ezt még otthon eldöntötte. Aztán mégis mellém keveredik néhány hasonló kaliberű társával. Nézik a zsákomból kifigyelő macsétát, hogy ezt vajon medvének szánom, vagy minek? És megküzdök- e a medvével, ha kell?
- Kóstolgattok? Hát nem bánom, így is remek. Vicceskedjünk akkor.
Ők látják legelőször a szakadékot, hisz ott vannak az élbolyban. Csodás látni, ahogy lehullik róluk az álca- a felnőttködés álcája- és kibújik az a bizonyos repkedő szívű gyerek:
- Hát ez kurva jó! B...átok meg, ez állati! Jaj, bocsánat (ez nekem szólt a csúnya beszédért. Ritkán kérnek tőlem elnézést a trágárságért. Jól esik, hogy ezt most megkapom)! Jaj, hadd menjek picit előre! (Szeretné ő keresni az utat. Szeretné még nagyobb próbának kitenni magát).
- Hm. Nem bánom. De ne nagyon. Lássalak. Nem szeretném, ha bajod esne.
Valaki mögülünk odaszól:
- Igen, mert ha kitöröd a lábad, akkor A. nénit (ez én vagyok) kapják el.
- Nem ez a lényeg. Nem az érdekel, hogy elkapnak. Az a lényeg, hogy ne legyen bajotok. Kár volna ezért a szép kalandért.
Mennek, örülnek, tiszták, kedvesek. Aztán néhány száz méter után ez a pörgős, állítólag iskola réme legényke azt mondja:
- Most már tudom, mi leszek felnőtt koromban! Ilyen túravezető akarok lenni! Bejárom majd az összes hegyet. Ide fogok jönni A. nénihez (ez is én vagyok) tanulni. Jöhetek?
- Hát persze. Feltétlen szeretném, ha egyszer együtt dolgoznánk.
- Dolgozni??? Ez nem munka! Ez szórakozás.
Micsoda igazság! Mindig mondom, hogy gyerekek bölcsessége határtalan.

Igen, azt hiszem, kellene egy kirándulós blog. Mr. Darcy mondotta néhány napja, hogy a munkám lassan átveszi itt az uralmat. Ööö, gondolkodom. Kirándulós oldal fotókkal, ami aztán megmutatható maguknak a résztvevőknek is. Igen, ez megfontolandó.