Szereplős

Most akkor eljött az a pillanat, mikor meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy egyetlen gyerekem sem örökölte magamutogató, szereplésre hajlamos egómat. Nagyfiamról már egészen korán kiderült, hogy hiányzik belőle az efféle hajlam.
Akkor például, mikor 4 évesen nem lehetett elkezdeni miatta a karácsonyi ovis műsort, mert üvöltve, visítva kapálózott, hogy azonnal vigyem haza, nem érdekli se a díszes fa, se a Jézuska ajándékai, ne kényszerítsem őt arra, hogy cirka 5 szavas versét elmondja ennyi idegen előtt. Attól is a hideg rázta, mikor megemlítettem neki, elvinném szívesen egy megnézésre, és utána fotóznák valószínűleg. (Hát miért ne vihetném el, akkor már nyolc éve hallgattuk, hogy mennyire szép gyerek?) Nem, őt nem dobta fel a gondolat, hogy óriás plakátokon mosolyogjon egy összekent pólóban valami mosópor reklámarcaként.
A helyzet a karácsonyi ünnep óta mit sem változott. Versenyekre azóta sem jár, csak szép csendben olvas, és ír (de milyen jól ír, aztamindenit!).
Szóval ezt a tényt elfogadtam; gondoltam, sebaj, ott van Okoska! Ő aztán igazán extrovertált, belevaló gyerek! Majd ő megvalósítja az anyja álmait. Az azért gyanús volt annak idején az oviban, hogy miután hetekig nyaggatott, hogy focira szeretne járni, az edzést megtekintve hanyatt- homlok menekült, merthogy azt képzelte, ott majd csak ő lesz, és az edző, idegeneket nem kell látnia. Szerencsére ezt kinőtte, ma már könnyedén futkos mások előtt is.
Újabb mérföldkő lett a mesemondó verseny. Nem apróztuk el, rögvest egy megyeivel kezdtük. Hetek óta nap mint nap mondtuk, hogy Hogyan osztotta el a paraszt a libákat?, nevettünk vele, és formálgattuk, hogyan lehet ezzel a mesével maradandó hatást elérni. Unalomig gyakoroltuk az elmúlt napokban. Aztán a tanárnő feldobta a lehetőséget, hogy talán mondja el a másik osztályban is a többi gyereknek. Erre már nem volt hajlandó, csak abban a formában, ha az osztály vonul át őhozzá. Megtették. 60 gyerek nyomorgott a teremben, hogy meghallgassák Ákost, s ez az apró momentum már jelentős minőségi visszaesést eredményezett az előadásában. Ezt csak tovább rombolta a tegnapi versenyen punnyadó számtalan felnőtt, akik zsűrizték a fellépőket.
Csak elmondásokból ismerem a történetet, mivel mr. Darcy vitte versenyezni, így ők ketten mesélték el, hogy:
1; Szoros volt a ruha, ezért meg kellett állni kigombolni a gallért (egy számmal nagyobb az ing, tehát lehetetlen, hogy szorítsa),
2; nem volt levegő a teremben, és fulladt (teljesen jól szellőző helyiségről beszélünk),
3; amúgy sem volt jól, mert fájt a hasa (ez a szereplés után azonnal elmúlt).

Valószínűleg rettenetes égés volt a produkciója, úgyhogy nagyon örülök, hogy dolgoztam, és nem kellett ott lennem, szembesülni a nyilvánvaló ténnyel, hogy a második gyerekem sem lesz üstökös a színpadi élet egén. Nem fog vers- és mesemondó versenyek favoritjaként dicsőséget hozni a fejemre, hogy aztán azon törjem magam, hogy valamelyik menő színitanodába írassam, és nem fogok majd premierekre sem járni, vagy a tévé előtt kuporogni éjszakánként, hogy magas minőségű magyar filmek címszereplőjeként láthassam.
Nem, háromból kettő "kiesett", marad Bobi, mint reménysugár.
Kezdésnek talán nem a legjobb, hogy nem szeret idegenek kérdéseire válaszolni, és ki kellett venni az ovis drámajátékról, mert csak ült a sarokban, és még a közös játékokban sem kívánt részt venni.