Boogie a zongorán

Én amúgy tényleg azt képzeltem, hogy én nem fogok megöregedni.

Vagy legalábbis nem ÚGY, mint az összes többiek. Majd egyszer, a távoli jövőben hirtelen csinos nagyi leszek, de valahogy nem kell megérnem az átalakulás szomorúságát. Meg is voltam sértődve, mikor feltűnt, hogy az arcom csak akkor mutat jól, ha erős lófarkat kötök a fejem tetejére.

Emlékszem, milyen „szánalmas” volt, mikor a szüleim annak idején a Pajer Öcsit meg a Harangozó Terit csápolták. Hol volt az az Abbához meg a Boneym- hez képest! Öreg, divatjamúlt zenék voltak, kérlek szépen. Ők meg a maguk harminc egynéhány évével nem is érthettek a modern világhoz- ez meggyőződésem volt.

Felnőttem… de ez még nem vészes. Voltam ifjú… ezzel sincs gond. Az lett gyanús, mikor kezdte csípni a szemem, ha 18 éven aluliak tegezni kezdtek. (Ma már az csípi, hogy a 21- 22 évesek sem mernek tegezni).

Szóval van egy olyan pont, mikor fiatalból fiatalossá változik az ember. Nem mindig vesszük ezt észre. Vagy nem akarjuk észrevenni. Ha pedig nehéz elviselni, akkor jönnek a gyerekeim, akiknél mindig vigaszt találok. Nekik legalább szép vagyok még most is. Dicsérnek is rendületlenül:

- Imádom, hogy olyan puha az arcod, anya. Csak a dédinek(!!!) van még ilyen finom, puha bőre.

És ha még ez sem volna elég, hát hozzáteszi:

- Sokkal jobb a bőröd, mint az enyém.

- Jobb???

- Igen, az enyém túlságosan kemény és ruganyos.

Aztán később az autóban megszólal egy dal… Szerintem annyira friss és vidám! Egy LGT. A Boogie a zongorán. Én pedig felhangosítom és egy nehéz nap után ordítom kifelé az autó ablakán: „Szerintem nagyon nehéz gyermekkorom volt…” és így tovább. Szinte feltöltődöm tőle. Mint alig néhány éve.

Ekkor azonban a szemem a visszapillantóra téved és meglátom a gyerekeim arcát. Nem is tudom a megfelelő szót erre: Talán döbbent… sajnálkozó. Ahogy egy tomboló öregasszonyt szokás nézegetni, aki elképzelhetetlen ősi távolságokból halászik elő zenének alig nevezhető zörejeket, hogy aztán elveszítse a józan eszét, s illetlenül azt képzelje, hogy valaha ő is volt ifjú és tüzes. Tudod, kemény és ruganyos.

Szőröstül- bőr nélkül

Nem vagyok eltűnve egyáltalán, csak nagyon dolgozom. Nevet is azért váltottam, mert a másik oldalt már a saját nevemen üzemeltetem. Mindegy, "dorisos" bejegyzés mostanság ritkábban van.

Azért van olyan gondolat, ami nem fér oda. Ami túlságosan privát. 

Mondjuk a próbatételekről.

Micsoda lelki gyakorlat lehet a kutyám például- ez valami elképesztő. Rengeteg dolgot át kell mostanában értékelnem általa és naponta százszor s megfordul a fejemben a kérdés, hogy vajon mire készít fel most ez a helyzet. Mert az bizonyos, hogy nem önmagáért való. Ennek a kutyának már rég nem kellene élnie, ő pedig mégis itt van mellettem, hogy segítsen engem.

Tanulok tőle és általa.
Önfegyelmet, áldozatkészséget.

Soha életemben nem ápoltam senkit.

Soha nem kellett a saját iszonyomat, félelmemet, viszolygásomat legyőzni egy másik élőlény érdekében. Eddig.

Az történt, hogy a drága Lala nagyon beteg lett úgy egy hónapja. Utolsó pillanatban megműtötték, megőrizték az életét, de a szepszistől már nem tudták megmenteni. A belső mérgezés következtében most fokozatosan elveszti a bőrét, amitől horrorisztikus látványt nyújt. El sem hinné senki, hogy ebből az állapotból még fel lehet gyógyulni. Én sem hinném, ezért aztán többször kértem az orvost, hogy legyen őszinte hozzám a kutyát illetően, de ő mindig újra és újra megerősít, hogy érdemes küzdeni érte. Szerinte nincs életveszélyben a kutyám, amit el kell hinnem, mivel nem jelez fájdalmat és a körülményekhez képest elég élénk is. Én azonban rosszul vagyok, ha ránézek. Mégis fogom az ecsetelő folyadékot, nagy levegőt veszek és nekilátok újra, és újra és újra az ápolásának. Perelineket varrok, kötést cserélek rajta, a kezemből etetem, éjjel meg ott van az ágyam mellett és ha moccan, már nyúlok le, hogy a fülét simogassam. 

Minden nap próbára tesz ez a dolog. Olyat teszek, amiről nem hittem volna, hogy képes vagyok rá. Nincs is ezzel baj. Lala minden idegszálával csüng rajtam, tűr minden babrálást, ápolást, sőt, gyakran odasántikál hozzám, és mikor leguggolok hozzá, sután befordítja a hátát a kezem alá. Mintha felkínálná magát nekem és a segítségemet kérné.

Az orvos azt mondta, olyan mértékű a roncsolódása, hogy többé nem lesz szőre. Először megriadtam: Te jó ég! Hogyan lesz az akkor? A napfény, a hideg... Hogyan tudom megóvni majd? Azután az a makacs optimista- idealista énem elővette szablyáját és nagyot suhintott a sötét felhők közé. Kiabált, hogy ő majd megmutatja, mi lesz akkor! Ha a sors így rendelte, akkor Lala öltözködni fog. Sőt, saját márkát fog teremteni. Mondhatni, Lala egy divatdiktátor lesz. Lalának saját ruhakollekciói lesznek. Saját parfümje! 

Lalából szupersztárt fogunk csinálni. 

Nem azért, mert nincs jobb dolgunk.

Azért, mert Lala legyőzte a halált, a mérgezést és általa én is erősebb lettem.

Most meg fekszik a kosarában a vitorla füleivel és csak néz rám a gyönyörű szemeivel. Én pedig  újra azon gondolkodom, vajon mire akar felkészíteni?

Karácsonyi ajándékom

Te jó ég! Ez a Molly mama meg azt írta már egy jó ideje, hogy írjak arról, mit is szeretnék Karácsonyra.
Jó.
Azt szeretném Karácsonykor, hogy egy melegvizes medencében bámuljam a lábujjamat, ahogy az oxigénes habok közül lassan kibújik és integet. Ott visongjonak a gyerkőcök mellettem ugyan, de kellő messzeségben, hogy ne halljam a zajukat. Csak a zubogást akarom hallani.  Azt is elintézhetné a Jézuska, hogy ne érezzem ezt a késpengével hasogatós fájdalmat többé a karjaimban- ujjaimban, vagy legalább küldjön valakit, aki megmondja, mitől van. Legyen hó is még több, és idő. Annyi idő, amibe belefér még az én életem is. Olyan kapkodásmentes világot szeretnék, meg hogy ne legyen mindig minden késésben, és a késés miatti lelkifurdalásom is eltűnjön. Legalább karácsonykor- ha lehet.
Hoz ilyet a Jézuska? Dehogy! Én viszont rajta vagyok az ügyön.

Ágos- bogos lombkoronán

Igen, lassan kezd hiányozni a privát írás is. Néha legalábbis. Mikor mások privát írásait olvasom, olyankor mindig.
Kérdezik tőlem mások, hogy most akkor hol vagyok én abban a történetben, amit éppen élek. Mikor van arra időm, hogy magammal foglalkozzak. Én pedig azt szoktam olyankor mondani, hogy nem tudnék úgy magammal törődni, ellazulni és elégedett lenni, vagy rálegyinteni dolgokra, ha közben azt tudnám, hogy nem tettem meg mindent valakiért, akiért felelős vagyok. Hát ez ilyen. Persze őrült szerencse, ha az érte tevés egyben felüdülés, szórakozás és önmegvalósítás. Olyankor pedig nehéz szétválasztani, hogy érte van az úgy, vagy értem is legalább annyira.
Pár hete még sírtam a tehetetlenségtől, ma pedig állítólag kivirultam az új feladatoktól. Vajon tudnék így virulni, ha mindazt nem tettem volna meg, amit megtettem?
Talán ez a blog volt a bemelegítés... több évnyi tanulás, felkészülés arra, hogy most úgy tudjam a dolgaimat végezni és megfogalmazni, hogy az másoknak is jó legyen.
És vajon ha látnál egy könyvet, aminek a főszereplője egy rőt hajú kisfiú, aki szemlesütve, magányosan ballag minden délben hazafelé, s egy követ rugdal maga előtt senkinek nem nézve az arcába, és a neve Nap Levente, akkor megnéznéd- e merre visz az útja? Ágos- bogos lombkoronán, Nagyarc Úr sötét birodalmán, Ki nem buggyanó könnyek tengerén át küszködve a vállán csücsülő Szivárlánnyal, aki mindig megsúgja neki, hogy merre tovább. Vajon hány gyerek olvasna erről a fiúról?
Vajon van- e értelme mindannak, amit csinálok? Hát nem tudom. Az én vállamon is üldögél valaki és navigál: most erre, most arra. Megyek utána, mert azt gondolom, így helyes. Hogy úgy lesz- e, majd a végén kiderül.

Kamuznak!

Eddigi elveimet átlépve az elmúlt hetekben hírlevelek tömegére iratkoztam fel, hogy tanuljak. Ahonnét indultam, egyszerű képlet volt, ám olyan dolgokra bukkantam, hogy ma már képeznem kell magamat a gyerekek érdekében is, de azért is, hogy népszerűsítsem, ismertté tegyem az ötleteimet. Egyik weboldalról pattanok a másikra, ha eszembe jut valami, váltok, keresgélek. Az elvem az, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben most beengedek minden információt, és majd eldöntöm, melyikért leszek hajlandó fizetni. Azt gondolom, nincs időm arra, hogy a mások által már megszerzett tudást magam járjam ki, ha van lehetőség, és megtanulhatom őket. A hírleveleket teszt gyanánt válltam be. Aki ezekben értékelhető tudást ad, azzal majd tárgyalok tovább is.
Eddig nem találtam ilyet. Van azonban, amit megtanultam általuk. Hogyan lehet látszólag terjedelmes e- bookban hosszú oldalkon keresztül a semmiről írni. Hantázni, blablázni, süketelni, beetetni, rabolni a páciens idejét- türelmét elhitetve vele, hogy ebből majd bármit is profitálhat. Sorban hullanak ki a lehetséges csatornák, mert nyilván az ilyen hantázóknak egy forintot sem fogok utalni a másik, már nem ingyenes e- bookjukért, a tanfolyamukért, ami- az ő szavaikkal élve- forradalmian új tudáshoz juttatja az olvasót.
Nem hiszek nekik. Maradnak a könyvek, a tapasztalatok és az igazi tanfolyamok. A tudás azonban olyan víz, amely nagyon apró érként indul, s ha belegázolva követed, lassan úgy érzed majd, elsodor az árja. Duzzad egyre vastagabbra, mert egyre több forrás kapaszkodik bele és hizlalja erősebbre.
Pontosan ez az, ahonnét minden útkeresésemet elindítom. Ez az öröm dolgozik bennünk, mikor tanulunk. Ennek kellene a gyerekekben minden reggel zubogni, mikor elindulnak az iskolába. Mindig, mikor egyik könyvet veszem a másik után, arra gondolok, azt a megoldást kellene megtalálni, amivel ezt az eufóriát adhatnám át a gyerekeknek. Nem könnyű, mert rengeteg dologgal kell szembe menni. Ha a módszer működik is, ott a környezet ellenhatása: tanárok, iskolarendszer, stressz, szülők... igen, a szülők. Ahogy én magam is ellensége vagyok a saját elveimnek, mikor tudom, hogy mi az, amit nem kellene megtennem, mert káros, mégis megteszem. Nem mindig tudok megbirkózni az indulataimmal, elvárásaimmal, félelmeimmel.
Az egyik legfontosabb, amit megtanultam ezekben a hetekben: Hogyan NEM fogok majd hírleveleket írni a leendő feliratkozóimnak (bizony, két- három hét múlva indul a saját weboldalam!). Hogyan nem fogok e- bookot készíteni gyanútlan látogatóimnak. Bizonyos, hogy nem fogom az erőmet kamu rizsákra fecsérelni, hogy a leveleim a harmadik alkalom után a kukába kerüljenek. Minden, amiért most én küzdök, hamarosan elérhető lesz valódi tudásként. Emiatt azonban itt jóval kevesebbet vagyok, helyette tevékenykedek ITT, már egy egészen más rendszer szerint.

Kapuk

Nem nagyon van időm mostanában ide írni, mert erőteljes munkában vagyok, hogy végre felépítsek egy olyan világot, ami csak az enyém. Az én ötletem, az én munkám, az én keresetem. Ezen ügyködöm, miközben próbálom a gyerekeimet is terelgetni a jó irányba. Úgy értem a jó irányt, hogy jól érezzék magukat. Valamit másképpen csinálok mostanában, és ettől olyan lett minden, mintha Pandora szelencéjét nyitottam volna fel. Ebben a 'másképpen'ben benne van a tanfolyam, benne van a pszichológus, benne van néhány elengedés, amin túl vagyok (túl vagyok?). Próbálom levetkőzni a megfelelési kényszereimet, és jobban szeretni magam- ezzel a többieket is.
Szeretni sokféleképpen lehet (haha, megint itt egy bazi nagy bölcsesség, amit sikerült ennyi idő után felfedeznem). Bárkit megkérdezel, szereti- e a gyerekeit, a férjét, testvérét, azt fogja mondani, persze, ez nyilvánvaló. De vajon jól szereti- e őket? Én azt hiszem, nem jól csináltam ezt, bár még mindig sokkal jobban, mint sokan mások. Még mindig nem csinálom teljesen jól, de már nem is akarom tökéletesen. Ettől a nem akarástól elkezdett egészen tűrhetően működni a dolog. A fiaimmal legalábbis. Azt akarom, hogy könnyedebbek legyenek, nyugodtabbak. Nem akarom ezt a szorongás- karmát továbbadni nekik, amiben én élek. Próbálom tehát felszabadítani őket (saját kisugárzásom börtönéből), ennek köszönhetően egyre nyíltabbak, és látnom kell (engedik látni) a sok elnyomott félelmüket, szorongásukat és szomorúságukat. A gyerek lelke hihetetlenül színes és változatos, de senki ne gondolja, hogy csak üde sárgák és rózsaszínek tarkítják. Minden nap van valaki, aki mellém bújik a félig lehúzott redőnyű hálószobában, hogy kiöntse a szívét. Minden nap van egy meglepődésem arról, mennyi kérdés foglalkoztatja őket. A sok idő, ami együtt töltünk, a sok dolog, amit együtt csinálunk kinyitotta őket, és már nincs megállás. Az iskolai gondjaik (milyen hihetetlenül sok van!), a testvérféltékenységeik, azok a félelmek, amik az apjukra és rám irányulnak (eléggé egészségesek vagyunk- e, boldogok vagyunk- e, stb.) Talán jókor jött ez a változás, mert a Nagy most kezd kamaszodni, most dől el, bizalommal lesz felém, vagy végképp bezárkózik. A többiek is követik lassan. Most kell résen lennem, hogy soha ne veszítsem el őket.

Ha az embernek több gyereke van, hajlamos lesz rá, hogy tömegként kezelje őket. Egyben látjuk őket, és egy- egy emberke csak akkor tűnik ki a "gyerekeim" kategóriából, mikor valami különös történik vele. Amíg látszólag rendben vannak, addig mindent együtt csinálunk. Ha viszont valamelyik kilóg a sorból, elkezdünk rá több energiát fordítani, és igazából csak akkor kezdjük alaposan megismerni. Ha mindegyikük felé odafordulunk, kiemeljük egy- egy kicsi időre a "gyerekeim" halmazból, kiderül, hogy a csendes, jó gyerek, az okos, értelmes fiatalember tépelődik, válaszokat keres, és szüksége van rád. Csak nem akart szólni. Nem akart zavarni. Aztán a másik is érkezik. Aztán azt veszed észre, hogy minden egyes napra jut valami alapos elbeszélgetni- való. A kapcsolatotok pedig elkezd egy teljesen új szintre emelkedni.Rengeteg idődet felemészti, sok gondolkodást igényel, és egyáltalán nem biztos, hogy kényelmes. Nincs viszont választás. Ha a kaput megnyitod, akkor már nem lehet visszazárni. Az nem volna tisztességes.
Ugye, milyen érdekes a világ? Pár hete még a fiam iskolai gondjain siránkoztam, s azóta millió tervvel gazdagodtunk. Soha nem tudjuk, hogy az, ami éppen most történik, vajon merre indít bennünket.