Talán ezért nem szoktam előre túl sötét képeket festeni eseményekről- bízom inkább a saját erőmben és a jó szerencsében.
Ezúttal azonban nem volt kedvem ehhez a kiránduláshoz, így sajnáltam magam már napokkal előtte, és tényleg csak azt láttam, mitől lesz majd szörnyű elmenni az éjszakába. Nem gondoltam a rengeteg nevetésre, nem gondoltam arra a varázslatos élményre, amit a ködbe öltözött Erzsébet- kilátó megpillantása nyújt majd, arra a csodás nyugalomra, amit az előmelegített autóbusz foteljában él meg az ember, ha túl van egy megerőltető kalandon. Sok olyan megelőlegezhető élményre nem gondoltam, ami széppé teheti- és széppé is tette- az éjszakát.
Abban is van valami különös, mikor az utolsó pillanatban (értsd: péntek éjjel) Atibi valami teljesen új koncepciót talál ki, amin másnap egész nap dolgozunk, hogy este 6- kor készen álljon az új játék. Valami egészen más móka, mint amit addig terveztünk. Nem tud az ember elálmosodni olyankor, mert folyamatosan rögtönözni kell, résen lenni, hogy nehogy valami hiba csússzon a számításba. Lehet így dolgozni? Azt mondják, nem. Én meg lassan már csak így tudok dolgozni, annyira megszokom. Nem is tudom, mi volna, ha minden lépést előre tudnék.
Eltévedett Atibi, a Nóra- mind eltévedtek, csak én nem. Én felvittem a kocsit Normafára egy teli gázpalackkal anélkül, hogy berobbantam volna, megtaláltam a helyemet is, a borítékjaimat is, a kölköket is... Mindent összehoztam, ami a dolgom volt. Ennek fölöttébb örülök, mert voltak kételyeim. Úgy tűnik, több lakozik bennem annál, amit gondolok.
Nem tetszik, hogy ennyire jól működnek a dolgok. Kedvelem ezt a csapatot. Atibit is, Nórát is. Jók vagyunk így együtt, és ezt nem nagyon szeretem. Valahányszor valaki fontos kezd lenni, mindig rosszul sülnek el a dolgok.
Nem nagyon hiszek a barátságban. Abban hiszek, hogy az emberek érdekesek, jól lehet velük szórakozni, beszélgetni, figyelni őket, és tanulni tőlük. Van viszont egy határ, amit nem szerencsés átlépni, mert az mindig szomorúsághoz vezet. Nem kell túl közel engedni senkit, mert idővel a kapcsolatok rendszerint kiürülnek, vagy olyasmit tudunk meg a másikról, ami csalódást okoz. Gyakran pedig egyszerűen besokallunk.
Egy ideje elkerülöm a barátkozást. Jóban vagyok sokakkal, és az pont elég. Lehetetlen azonban úgy távol maradni valakitől, hogy közben sokat vagy vele, sokat nevetsz vele, együtt alkottok, és élvezitek a műveteket. Nehéz Nórát nem barátnak nevezni, nehéz Atibit is nem barátnak nevezni, mikor folyton úgy viselkednek, mintha barátok lennénk. Egy- egy ilyen éjszaka, egy- egy próbatétel összeköt minket. Az fűzi össze leginkább embereket, ha nem mindennapi dolgokat élnek meg együtt, mi pedig nap mint nap élünk át különös, izgalmas élményeket úgy, hogy közben egymásra vagyunk utalva. Ezt a tényt nem lehet megkerülni. Így hát bármennyire tiltakozom a lehetőség ellen, nyilvánvaló, hogy megint vannak barátaim.
Már csak arra kell ügyelni, hogy a barátság ne ködösítse el a kilátást. Tudod, nehogy végül gyanútlanul falnak rohanjon az ember.
6 megjegyzés:
Csak most olvastam a "jövőkép"-es cikkedet, de haláli vagy benne. Csak az igazi művészek tudnak ilyen mély pesszimista hangulatba kerülni.Véletlenü nem festegetsz, rajzolsz vagy énekelsz titokban? Amit meg a barátságról irsz teljesen igaz, csak egy bizonyos pontig klappol minden, ez nálam is így működik. De Te tudod a mértéket!A céges gépem döglödik, de minden reggel igy szólok hozzá:"csak Dorist engedd elolvasni...", és engedi!Gabi voltam
Nem tetszenek ezek a barátos sorok, és főleg azért nem, mert igazad van ... basszus, de kár!
Mennyire jó volt amikor ezt még nem tudtuk!
"Vénségünkre" akkor tényleg csak a család marad? - tényleg és ez így van jól, ha legalább a család marad ...
Gabi: Mindegyikkel próbálkoztam, de sajnos tehetségtelen vagyok :-) Annak viszont fölöttébb örülök, hogy ilyen fontos neked a blogom. Köszönöm!
Amúgy meg azt hiszem, tényleg a korral jön ez a "baráttalanság". Az ember elveszti a bizalmát. Marad a család.
Nagyon érdekes ez, amit a barátságról írtál. Egyrészt egy picit világosabbá tette, amit eddig is gondoltam. Gyerekkorom óta töröm azon a fejem, mi a barátság, ki az én barátom. Sosem tudtam válaszolni, csak úgy éreztem, nincsenek barátaim. Ami pedig világos lett: Az a körülmény, hogy sokmindent együtt csinálok valakivel, még nem tesz baráttá minket. Legfeljebb tudom, hogy ő az az ember, akivel ezt meg ezt jó együtt csinálni. Valakivel beszélgetni szeretek, valakivel inkább bulizni menni, valakivel a kirándulás működik, stb. Azok az emberek viszont, akikről most azt gondolom, hogy ha valakire rámondanám, hogy a barátom - hát, jó nagy távolságban vannak tőlem fizikailag. Írhatok nekik, felhívhatom őket, meghallgatnak, azután néha hallgatnak, néha véleményt mondanak. Lelki támaszt nyújtanak - de szinte semmit sem tudok velük együtt csinálni. És néha azon gondolkodom, mi lenne ezekből a kapcsolatokból, ha több időt töltenénk együtt, ha rendszeresebben találkoznánk, ha együtt mennénk nyaralni... Gyanítom, egy kicsit olyan ez, mint a szerelem - az együttéléssel és a napi gondokkal megfakul, több konfliktus és surlódás keletkezik, ezért könnyebben megbukik a kapcsolat. Távolról könnyebb szeretni. Ugyanakkor van olyan kapcsolatom, ahol valójában döntés kérdése lett a jó viszony. Valamiféle szükség alapon eldőlt, hogy egymásra vagyunk utalva. Segít nekem - mert így döntött, (nem mellettem döntött, hanem egy segítő magatartás mellett) - én pedig hálából szintén ott viszonzom, ahol tudom. Én is segítek, és ez abban is megnyilvánul, hogy a problémáink egy részét is meg tudjuk osztani. Én meghallgatlak, te meghallgatsz. Persze alapvető szimpátia nélkül ez nem működne, de ugyanakkor mégsincs mögötte semmi komolyabb érzelem, ez egyszerűen döntés és önként elköteleződés. Arra az időre, amíg jól működnek a dolgok. Igen, de könnyen látszik, hogy ha ezt elég sokáig csináljuk, ebből sokkal jobb eséllyel lesz igazi és tartós barátság mint a többi kapcsolatomból.
Fura ez. Olyan, mintha barát egy személyben senki sem lehetne, hanem több emberben lelem meg mindazt, amire egy ideális baráttól vágynék.
(Ezt a ruhát úgy nagyjából azt hiszem rá tudom húzni a szerelemre is...)
Érdekes. Én is jóban vagyok sokakkal, de nekem ez pont hogy nagyon nem elég. Igazából én kifejezetten szenvedek attól, hogy felnőtt koromra a korábbi barátaim (sose voltak nagyon sokan, de azért voltak) többsége visszavonult az életemből, mert most már fontosabb a család, gyerek, munka, satöbbi, ami persze teljesen normális és érthető, de nekem azért hiányoznak. És újak meg nincsenek helyettük. Új ismerősök vannak, de velük nem olyan mély a kapcsolatom, hogy azt barátságnak nevezhessem. Persze az is igaz, hogy nekem még nincs családom, szóval lehet, hogy csak ezért érzem így.
Sie haben ins Schwarze getroffen. Den Gedanken ausgezeichnet, ist mit Ihnen einverstanden. levitra billig kaufen levitra ohne rezept [url=http//t7-isis.org]levitra kaufen[/url]
Megjegyzés küldése