Bánthatatlan

Van, mikor azt képzelem, érinthetetlen vagyok.
Bánthatatlan.
És van, mikor az is vagyok.
Reggel azt mondta Atibi, hogy jött egy emil, és köszönik a szerdát, mert csodás volt velünk, és remeket kirándultak, ezért pedig az isten áldjon meg minket, és minden mozgolódásunkat (református iskola). Én pedig rögtön azt gondoltam, hogy úgy legyen! Áldjon meg minket az isten, és őket is, hogy írtak, hisz nem kötelező visszajelezni, megköszönni. Fizettek, megvettek, kész. Ez egy plusz munka, hogy írnak. Plusz munka, amit nem kellene megtenniük, mert nincs a szerződésben olyan, hogy írni kell.
Délben pedig Bobiért mentem, és várjál, várjál, szóltak nekem, hogy ne siessek, van valami még. Aztán jött két picike bonbonnal, és képpel, amit ők rajzoltak, kivágtak, montázsoltak.
Gyönyörű egyszerűen! Még a sül is rajta van, aki bent ült a szikla alatt, nem is láttuk rendesen. Rajta van minden, színes kis ákombákomokkal, csodás gyerekvonalakkal. Rajta volt a bonbonon az árcédula is, aminek külön örülök, mert azt jelzi nekem, hogy nem így akarták, nem volt tervben, csak reggel összesúgtak, és valaki elment érte. Köszönték az egész tegnapot, pompás volt, azt mondták, én meg bőgtem picit, mert olyan jó, hogy ekkora örömöt tudok szerezni (és persze a csokit is szeretem).
Szóval este gondoltuk mr. Darcyval, hogy egy ilyen nap megérdemel egy finom sört egy kellemes teraszon, és bicajra pattantunk (nem, nem kocsiba, bár nagy a csábítás, hogy hátha megússza az ember, hisz csak egy sör, és jövünk mindjárt), és eltekertünk. Vártuk a rendőröket, akartuk, hogy találkozzunk. Érezni akartuk azt az elégtételt, megerősítést, hogy micsoda remek döntés volt autó nélkül menni. És hurrá, kint voltak, igen! Nyolcan.
Azt mondták, nem látják a lámpákat.
Ajaj! Nincsen lámpa, csak hátul. Erre nem gondoltunk. Mi lesz, mi lesz?
Akkor hirtelen eszembe jutott, hogy én MA bánthatatlan vagyok:
- Ne bántsanak már...
Kis csend után a sötétből:
- Igen, értettük. További jó utat.

Vannak ilyen napok...