Doris Naplója

Boogie a zongorán

2011-04-30T23:50:00.002+02:00

Én amúgy tényleg azt képzeltem, hogy én nem fogok megöregedni.

Vagy legalábbis nem ÚGY, mint az összes többiek. Majd egyszer, a távoli jövőben hirtelen csinos nagyi leszek, de valahogy nem kell megérnem az átalakulás szomorúságát. Meg is voltam sértődve, mikor feltűnt, hogy az arcom csak akkor mutat jól, ha erős lófarkat kötök a fejem tetejére.

Emlékszem, milyen „szánalmas” volt, mikor a szüleim annak idején a Pajer Öcsit meg a Harangozó Terit csápolták. Hol volt az az Abbához meg a Boneym- hez képest! Öreg, divatjamúlt zenék voltak, kérlek szépen. Ők meg a maguk harminc egynéhány évével nem is érthettek a modern világhoz- ez meggyőződésem volt.

Felnőttem… de ez még nem vészes. Voltam ifjú… ezzel sincs gond. Az lett gyanús, mikor kezdte csípni a szemem, ha 18 éven aluliak tegezni kezdtek. (Ma már az csípi, hogy a 21- 22 évesek sem mernek tegezni).

Szóval van egy olyan pont, mikor fiatalból fiatalossá változik az ember. Nem mindig vesszük ezt észre. Vagy nem akarjuk észrevenni. Ha pedig nehéz elviselni, akkor jönnek a gyerekeim, akiknél mindig vigaszt találok. Nekik legalább szép vagyok még most is. Dicsérnek is rendületlenül:

- Imádom, hogy olyan puha az arcod, anya. Csak a dédinek(!!!) van még ilyen finom, puha bőre.

És ha még ez sem volna elég, hát hozzáteszi:

- Sokkal jobb a bőröd, mint az enyém.

- Jobb???

- Igen, az enyém túlságosan kemény és ruganyos.

Aztán később az autóban megszólal egy dal… Szerintem annyira friss és vidám! Egy LGT. A Boogie a zongorán. Én pedig felhangosítom és egy nehéz nap után ordítom kifelé az autó ablakán: „Szerintem nagyon nehéz gyermekkorom volt…” és így tovább. Szinte feltöltődöm tőle. Mint alig néhány éve.

Ekkor azonban a szemem a visszapillantóra téved és meglátom a gyerekeim arcát. Nem is tudom a megfelelő szót erre: Talán döbbent… sajnálkozó. Ahogy egy tomboló öregasszonyt szokás nézegetni, aki elképzelhetetlen ősi távolságokból halászik elő zenének alig nevezhető zörejeket, hogy aztán elveszítse a józan eszét, s illetlenül azt képzelje, hogy valaha ő is volt ifjú és tüzes. Tudod, kemény és ruganyos.

Szőröstül- bőr nélkül

2011-03-20T22:05:00.001+01:00

Nem vagyok eltűnve egyáltalán, csak nagyon dolgozom. Nevet is azért váltottam, mert a másik oldalt már a saját nevemen üzemeltetem. Mindegy, "dorisos" bejegyzés mostanság ritkábban van.

Azért van olyan gondolat, ami nem fér oda. Ami túlságosan privát.

Mondjuk a próbatételekről.

Micsoda lelki gyakorlat lehet a kutyám például- ez valami elképesztő. Rengeteg dolgot át kell mostanában értékelnem általa és naponta százszor s megfordul a fejemben a kérdés, hogy vajon mire készít fel most ez a helyzet. Mert az bizonyos, hogy nem önmagáért való. Ennek a kutyának már rég nem kellene élnie, ő pedig mégis itt van mellettem, hogy segítsen engem.

Tanulok tőle és általa.
Önfegyelmet, áldozatkészséget.

Soha életemben nem ápoltam senkit.

Soha nem kellett a saját iszonyomat, félelmemet, viszolygásomat legyőzni egy másik élőlény érdekében. Eddig.

Az történt, hogy a drága Lala nagyon beteg lett úgy egy hónapja. Utolsó pillanatban megműtötték, megőrizték az életét, de a szepszistől már nem tudták megmenteni. A belső mérgezés következtében most fokozatosan elveszti a bőrét, amitől horrorisztikus látványt nyújt. El sem hinné senki, hogy ebből az állapotból még fel lehet gyógyulni. Én sem hinném, ezért aztán többször kértem az orvost, hogy legyen őszinte hozzám a kutyát illetően, de ő mindig újra és újra megerősít, hogy érdemes küzdeni érte. Szerinte nincs életveszélyben a kutyám, amit el kell hinnem, mivel nem jelez fájdalmat és a körülményekhez képest elég élénk is. Én azonban rosszul vagyok, ha ránézek. Mégis fogom az ecsetelő folyadékot, nagy levegőt veszek és nekilátok újra, és újra és újra az ápolásának. Perelineket varrok, kötést cserélek rajta, a kezemből etetem, éjjel meg ott van az ágyam mellett és ha moccan, már nyúlok le, hogy a fülét simogassam.

Minden nap próbára tesz ez a dolog. Olyat teszek, amiről nem hittem volna, hogy képes vagyok rá. Nincs is ezzel baj. Lala minden idegszálával csüng rajtam, tűr minden babrálást, ápolást, sőt, gyakran odasántikál hozzám, és mikor leguggolok hozzá, sután befordítja a hátát a kezem alá. Mintha felkínálná magát nekem és a segítségemet kérné.

Az orvos azt mondta, olyan mértékű a roncsolódása, hogy többé nem lesz szőre. Először megriadtam: Te jó ég! Hogyan lesz az akkor? A napfény, a hideg... Hogyan tudom megóvni majd? Azután az a makacs optimista- idealista énem elővette szablyáját és nagyot suhintott a sötét felhők közé. Kiabált, hogy ő majd megmutatja, mi lesz akkor! Ha a sors így rendelte, akkor Lala öltözködni fog. Sőt, saját márkát fog teremteni. Mondhatni, Lala egy divatdiktátor lesz. Lalának saját ruhakollekciói lesznek. Saját parfümje!

Lalából szupersztárt fogunk csinálni.

Nem azért, mert nincs jobb dolgunk.

Azért, mert Lala legyőzte a halált, a mérgezést és általa én is erősebb lettem.

Most meg fekszik a kosarában a vitorla füleivel és csak néz rám a gyönyörű szemeivel. Én pedig újra azon gondolkodom, vajon mire akar felkészíteni?

Karácsonyi ajándékom

2010-12-15T13:22:00.000+01:00

Te jó ég! Ez a Molly mama meg azt írta már egy jó ideje, hogy írjak arról, mit is szeretnék Karácsonyra.
Jó.
Azt szeretném Karácsonykor, hogy egy melegvizes medencében bámuljam a lábujjamat, ahogy az oxigénes habok közül lassan kibújik és integet. Ott visongjonak a gyerkőcök mellettem ugyan, de kellő messzeségben, hogy ne halljam a zajukat. Csak a zubogást akarom hallani. Azt is elintézhetné a Jézuska, hogy ne érezzem ezt a késpengével hasogatós fájdalmat többé a karjaimban- ujjaimban, vagy legalább küldjön valakit, aki megmondja, mitől van. Legyen hó is még több, és idő. Annyi idő, amibe belefér még az én életem is. Olyan kapkodásmentes világot szeretnék, meg hogy ne legyen mindig minden késésben, és a késés miatti lelkifurdalásom is eltűnjön. Legalább karácsonykor- ha lehet.
Hoz ilyet a Jézuska? Dehogy! Én viszont rajta vagyok az ügyön.

Ágos- bogos lombkoronán

2010-12-15T13:08:00.000+01:00

Igen, lassan kezd hiányozni a privát írás is. Néha legalábbis. Mikor mások privát írásait olvasom, olyankor mindig.
Kérdezik tőlem mások, hogy most akkor hol vagyok én abban a történetben, amit éppen élek. Mikor van arra időm, hogy magammal foglalkozzak. Én pedig azt szoktam olyankor mondani, hogy nem tudnék úgy magammal törődni, ellazulni és elégedett lenni, vagy rálegyinteni dolgokra, ha közben azt tudnám, hogy nem tettem meg mindent valakiért, akiért felelős vagyok. Hát ez ilyen. Persze őrült szerencse, ha az érte tevés egyben felüdülés, szórakozás és önmegvalósítás. Olyankor pedig nehéz szétválasztani, hogy érte van az úgy, vagy értem is legalább annyira.
Pár hete még sírtam a tehetetlenségtől, ma pedig állítólag kivirultam az új feladatoktól. Vajon tudnék így virulni, ha mindazt nem tettem volna meg, amit megtettem?
Talán ez a blog volt a bemelegítés... több évnyi tanulás, felkészülés arra, hogy most úgy tudjam a dolgaimat végezni és megfogalmazni, hogy az másoknak is jó legyen.
És vajon ha látnál egy könyvet, aminek a főszereplője egy rőt hajú kisfiú, aki szemlesütve, magányosan ballag minden délben hazafelé, s egy követ rugdal maga előtt senkinek nem nézve az arcába, és a neve Nap Levente, akkor megnéznéd- e merre visz az útja? Ágos- bogos lombkoronán, Nagyarc Úr sötét birodalmán, Ki nem buggyanó könnyek tengerén át küszködve a vállán csücsülő Szivárlánnyal, aki mindig megsúgja neki, hogy merre tovább. Vajon hány gyerek olvasna erről a fiúról?
Vajon van- e értelme mindannak, amit csinálok? Hát nem tudom. Az én vállamon is üldögél valaki és navigál: most erre, most arra. Megyek utána, mert azt gondolom, így helyes. Hogy úgy lesz- e, majd a végén kiderül.

Kamuznak!

2010-11-14T08:55:00.000+01:00

Eddigi elveimet átlépve az elmúlt hetekben hírlevelek tömegére iratkoztam fel, hogy tanuljak. Ahonnét indultam, egyszerű képlet volt, ám olyan dolgokra bukkantam, hogy ma már képeznem kell magamat a gyerekek érdekében is, de azért is, hogy népszerűsítsem, ismertté tegyem az ötleteimet. Egyik weboldalról pattanok a másikra, ha eszembe jut valami, váltok, keresgélek. Az elvem az, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben most beengedek minden információt, és majd eldöntöm, melyikért leszek hajlandó fizetni. Azt gondolom, nincs időm arra, hogy a mások által már megszerzett tudást magam járjam ki, ha van lehetőség, és megtanulhatom őket. A hírleveleket teszt gyanánt válltam be. Aki ezekben értékelhető tudást ad, azzal majd tárgyalok tovább is.
Eddig nem találtam ilyet. Van azonban, amit megtanultam általuk. Hogyan lehet látszólag terjedelmes e- bookban hosszú oldalkon keresztül a semmiről írni. Hantázni, blablázni, süketelni, beetetni, rabolni a páciens idejét- türelmét elhitetve vele, hogy ebből majd bármit is profitálhat. Sorban hullanak ki a lehetséges csatornák, mert nyilván az ilyen hantázóknak egy forintot sem fogok utalni a másik, már nem ingyenes e- bookjukért, a tanfolyamukért, ami- az ő szavaikkal élve- forradalmian új tudáshoz juttatja az olvasót.
Nem hiszek nekik. Maradnak a könyvek, a tapasztalatok és az igazi tanfolyamok. A tudás azonban olyan víz, amely nagyon apró érként indul, s ha belegázolva követed, lassan úgy érzed majd, elsodor az árja. Duzzad egyre vastagabbra, mert egyre több forrás kapaszkodik bele és hizlalja erősebbre.
Pontosan ez az, ahonnét minden útkeresésemet elindítom. Ez az öröm dolgozik bennünk, mikor tanulunk. Ennek kellene a gyerekekben minden reggel zubogni, mikor elindulnak az iskolába. Mindig, mikor egyik könyvet veszem a másik után, arra gondolok, azt a megoldást kellene megtalálni, amivel ezt az eufóriát adhatnám át a gyerekeknek. Nem könnyű, mert rengeteg dologgal kell szembe menni. Ha a módszer működik is, ott a környezet ellenhatása: tanárok, iskolarendszer, stressz, szülők... igen, a szülők. Ahogy én magam is ellensége vagyok a saját elveimnek, mikor tudom, hogy mi az, amit nem kellene megtennem, mert káros, mégis megteszem. Nem mindig tudok megbirkózni az indulataimmal, elvárásaimmal, félelmeimmel.
Az egyik legfontosabb, amit megtanultam ezekben a hetekben: Hogyan NEM fogok majd hírleveleket írni a leendő feliratkozóimnak (bizony, két- három hét múlva indul a saját weboldalam!). Hogyan nem fogok e- bookot készíteni gyanútlan látogatóimnak. Bizonyos, hogy nem fogom az erőmet kamu rizsákra fecsérelni, hogy a leveleim a harmadik alkalom után a kukába kerüljenek. Minden, amiért most én küzdök, hamarosan elérhető lesz valódi tudásként. Emiatt azonban itt jóval kevesebbet vagyok, helyette tevékenykedek ITT, már egy egészen más rendszer szerint.

Kapuk

2010-11-10T09:56:00.001+01:00

Nem nagyon van időm mostanában ide írni, mert erőteljes munkában vagyok, hogy végre felépítsek egy olyan világot, ami csak az enyém. Az én ötletem, az én munkám, az én keresetem. Ezen ügyködöm, miközben próbálom a gyerekeimet is terelgetni a jó irányba. Úgy értem a jó irányt, hogy jól érezzék magukat. Valamit másképpen csinálok mostanában, és ettől olyan lett minden, mintha Pandora szelencéjét nyitottam volna fel. Ebben a 'másképpen'ben benne van a tanfolyam, benne van a pszichológus, benne van néhány elengedés, amin túl vagyok (túl vagyok?). Próbálom levetkőzni a megfelelési kényszereimet, és jobban szeretni magam- ezzel a többieket is.
Szeretni sokféleképpen lehet (haha, megint itt egy bazi nagy bölcsesség, amit sikerült ennyi idő után felfedeznem). Bárkit megkérdezel, szereti- e a gyerekeit, a férjét, testvérét, azt fogja mondani, persze, ez nyilvánvaló. De vajon jól szereti- e őket? Én azt hiszem, nem jól csináltam ezt, bár még mindig sokkal jobban, mint sokan mások. Még mindig nem csinálom teljesen jól, de már nem is akarom tökéletesen. Ettől a nem akarástól elkezdett egészen tűrhetően működni a dolog. A fiaimmal legalábbis. Azt akarom, hogy könnyedebbek legyenek, nyugodtabbak. Nem akarom ezt a szorongás- karmát továbbadni nekik, amiben én élek. Próbálom tehát felszabadítani őket (saját kisugárzásom börtönéből), ennek köszönhetően egyre nyíltabbak, és látnom kell (engedik látni) a sok elnyomott félelmüket, szorongásukat és szomorúságukat. A gyerek lelke hihetetlenül színes és változatos, de senki ne gondolja, hogy csak üde sárgák és rózsaszínek tarkítják. Minden nap van valaki, aki mellém bújik a félig lehúzott redőnyű hálószobában, hogy kiöntse a szívét. Minden nap van egy meglepődésem arról, mennyi kérdés foglalkoztatja őket. A sok idő, ami együtt töltünk, a sok dolog, amit együtt csinálunk kinyitotta őket, és már nincs megállás. Az iskolai gondjaik (milyen hihetetlenül sok van!), a testvérféltékenységeik, azok a félelmek, amik az apjukra és rám irányulnak (eléggé egészségesek vagyunk- e, boldogok vagyunk- e, stb.) Talán jókor jött ez a változás, mert a Nagy most kezd kamaszodni, most dől el, bizalommal lesz felém, vagy végképp bezárkózik. A többiek is követik lassan. Most kell résen lennem, hogy soha ne veszítsem el őket.

Ha az embernek több gyereke van, hajlamos lesz rá, hogy tömegként kezelje őket. Egyben látjuk őket, és egy- egy emberke csak akkor tűnik ki a "gyerekeim" kategóriából, mikor valami különös történik vele. Amíg látszólag rendben vannak, addig mindent együtt csinálunk. Ha viszont valamelyik kilóg a sorból, elkezdünk rá több energiát fordítani, és igazából csak akkor kezdjük alaposan megismerni. Ha mindegyikük felé odafordulunk, kiemeljük egy- egy kicsi időre a "gyerekeim" halmazból, kiderül, hogy a csendes, jó gyerek, az okos, értelmes fiatalember tépelődik, válaszokat keres, és szüksége van rád. Csak nem akart szólni. Nem akart zavarni. Aztán a másik is érkezik. Aztán azt veszed észre, hogy minden egyes napra jut valami alapos elbeszélgetni- való. A kapcsolatotok pedig elkezd egy teljesen új szintre emelkedni.Rengeteg idődet felemészti, sok gondolkodást igényel, és egyáltalán nem biztos, hogy kényelmes. Nincs viszont választás. Ha a kaput megnyitod, akkor már nem lehet visszazárni. Az nem volna tisztességes.
Ugye, milyen érdekes a világ? Pár hete még a fiam iskolai gondjain siránkoztam, s azóta millió tervvel gazdagodtunk. Soha nem tudjuk, hogy az, ami éppen most történik, vajon merre indít bennünket.

Karácsony

2010-11-02T07:12:00.000+01:00

Örök közhely, hogy a gondolatnak ereje van, és azt vonzzuk magunkhoz, amin a legtöbbet morfondírozunk. Ezt tudja az emberek legtöbbje, mégsem alkalmazzuk, vagy ha igen, akkor jobbára pusztító gondolatokkal mérgezzük magunkat. Gyakran gondolunk arra, ami úgysem (!) sikerülhet, gondolunk a szegénységre, betegségre... minden olyasmire, amit nem szeretnénk magunknak. Nem gondolunk viszont azokra a dolgokra, amik örömet hozhatnak nekünk.
Ez arról jutott eszembe, hogy a karácsony közeledtével egyre inkább előtérbe kerülnek nálunk ezek a vágyak, és a fiúk gyakran témáznak a leendő ajándékaikon. Természetük szerint különbözően. Ott van például a céltudatos, kitartó Ákos fiam. Igazi példája lehetne azoknak az agykontrollos és sikertanító könyveknek, amik arról szólnak, hogy miképpen képzeld el, rajzold le a kívánságodat, gondolj rá nap nap után, hogy végül elkezdd vonzani magadhoz. Ákos írja a levelét a Jézuskának, szó szerint azzal kel és azzal fekszik, hogy a leendő karácsony estén gondolkodik. Elképzeli, ahogy a templomból megjövünk, szól a zene, égnek a gyertyák, és a fa alatt ott várják a kincsei.
Ezzel ellentétben Nagyfiam viszi tovább a családi karmát, ami úgy szól: nem hiszem el, hogy velem ez megtörténhet, én úgysem kaphatom meg, inkább el is felejtem, és hagyom a pislákoló vágyat kihunyni. Ez ugyanis még mindig kevésbé fáj, mintha a vágy után a csalódás következik.
Ugyanazokat látom rajta, amiket én is ösztönösen megélek nap mint nap. Már miért is sikerülne? Hogy is gondolom ezt?
Szóval arra gondoltam, hogy ezek az attitűdök ott eldőlnek a karácsonyoknál. Vágyakozni fárasztó dolog. Igénybe veszi az elmét a folytonos álmodozás, képzelődés, így igazán kijár érte a jutalom. Milyen csodás lenne, ha sikerülne mindhármuk vágyait teljesíteni (teljesen normális, kedves ajándékokra vágynak), és megerősíthetnénk őket abban a hitben, amit amúgy folyton szajkózunk nekik: Ha elég erősen vágyakozol valami után, akkor azt el is éred bizonyosan. Nyilván később, nagyobb korukban majd a vágy mellé oda kell tenniük a munkát is, de gyerekként a pozitív gondolkodás megerősödhet bennük (vagy nem) ezekkel a karácsonyi előkészületekkel (vágyom rá, gondolok rá és lám, megkapom).
Nekem is van vágyam (megint egy új), amiben hiszek, amiért küzdök- már csak azt kell beprogramozni, hogy meg is tudom valósítani.
Nem. Több vágyam is van. Az egyik és legfontosabb, hogy a fiúk vágyait teljesítsem. Hogy a gondolat hatalmába vetett hitüket bizalmukat ne veszítsék el (illetve kapják vissza). Merjenek álmodni, vágyakozni, hinni abban, hogy bármi sikerülhet, és ne gondolják, hogy méltatlanok arra, hogy elérjék a céljukat.

Nők Lapja nekem

2010-10-29T08:31:00.003+02:00

Ahol dolgozom, az egyszerűen gyönyörű. Lassan térdig járunk a falevelekben,a nap pedig még hozzáteszi a maga varázsát. Nem bírok ellenállni a zörgő avarnak, folyton benne kell csatangolnom,és hallgatni a zizegését.

Ez itt az egyik kedvenc helyem. Annyi szín van egy rakáson, hogy szinte lehetetlen befogadni. Szívesen sétálok itt, mikor a fiúkért megyek (akik már csak délig vannak iskolában).
Néhány napja is a látványban gyönyörködtem, mikor a padon egy könyvet vettem észre. Nem akartam hinni a szememnek. Egy 1971- es Nők Lapja évkönyv volt.
Szépen megálltam, nézelődtem, hátha van itt valaki, csak én nem látom. Aztán felvettem, lapozgattam, a szemem sarkából lestem (periférikus látás fejlesztése, hoppá!), rám kiabál- e valaki, hogy egy ilyen értékes, muzeális darabot készülök elcsenni.
Hát nem. Nem jelentkezett senki, én meg bevágtam a táskába, és uzsgyi!
Azóta olvasgatom, és imádom.

Emlékszel ezekre a ruhákra? És az a betűforma, azok a képek, amik voltak ezekben a könyvekben! A lelki segély, ahová az elhanyagolt háziasszonyok írtak tanácsért. Döbbenettel olvastam például, hogy már akkor is ismerték a rákot, tudták, hogy a dohányzás káros az egészségre, és próbáltak is kampányolni. Én teljesen azt gondoltam, hogy ezek az információk a nyolcvanas években kezdtek nyilvánvalóvá válni. Azért hihettem így, mert az én magam akkor hallottam erről..
Én gyerekkoromban mindig féltem. Hogy mitől, az összetett és sok minden benne van, de például emlékszem arra, mikor a hidegháború a tetőfokán volt, és folyton arról volt a beszéd, hogy miképpen pusztul el a föld, ha valami félreértés miatt valaki megnyomja a gombokat, amik az atombombákat fogják indítani. Vagy csak nekem volt ez ekkora probléma? Tudom, hogy folyton ezen agyaltam. Elképzeltem, ahogy elevenen elégek, és a tesóm is, meg mindenki. Őrület volt.
Mikor ez a könyv megjelent, én 1 éves voltam. Gyakorlatilag nem is éltem még, mégis imádom a hetvenes éveket. Ugyanazt az őzike szemet festem magamnak, mint az akkori nők, és a ruhákat, bútorokat is szépnek látom. Különös.

Erre például tisztán emlékszem:

Melinda sampoo!

Legkedvesebb nekem a könyv címlapja:

Elég sokat nézegetem, és felfedeztem, hogy ezen a képen a nőnek vannak kis szarkalábai! Ráadásul a fogsora sem tökéletes! A haját is megkuszálta a szél!
Nem tökéletes!
Hoppáré!
Kérlek szépen, ha ma előveszem az újságokat, nézem a ragyogó címlapokat, akkor az 50 éves celebeken nem látom nyomát a változásnak. Olyanok, mint 30 évvel ezelőtt. Aztán felmegyek az Erzsébet kilátóba tavasszal, és bökdösnek többen: Nézd'a, ott van ezmegaz, én pedig nem ismerem meg az illetőt, mert egy konkrétan lelakott öregasszonyt (bocs tőlük) látok.
Ez jó? Neki biztos, hisz így kevesebb autogramot kérnek tőle.

Ez a kép szép. Hihető.
Kaptam.

Gyógyuló

2010-10-27T14:39:00.001+02:00

A pszichológusom (khm... igen, most van egy ilyen affektálós hajlengetés) azt mondja nekem mindig, hogy szerinte fan tasz ti kus nő vagyok. Jó van na, tudom, hogy ez a dolga, mert neki kell engem erősíteni, de a technikáját akkor is nagyon bírom. Először jól meggyúrja az embert, szépen leomlasztja a védőfalait, aztán bedob egy ilyen csali falatot.
Egy akármilyen hétköznapon ezt a mondatot meg se hallod. Hallod persze, de nem úgy igazából. A füled hallja, belül nem hallod. Csak akkor hallasz ilyeneket, ha ezt is érzed. Különben mosolyintasz, legyintesz, és kész. Mikor azonban az érzések mélyére mész valakivel (amit én speciel nem szoktam csinálni), akkor bejutnak a vékonyodó falak résein ezek a szavak. Elkezded hallani (a szíved hallja), ahogy mondja, hogy légy büszke magadra, mert más ember mindennek a felétől megroppanna, te meg tehetséges, szép, okos, blablabla (igen, ez is az ön!el!nem!fogadás tünete, mikor a saját értékeid fölött így átblablázol) ember vagy. Hogy tanul tőled ő is- ezt mondja. Hmmm... mit is? Furcsa egy eset lehetek, nyilván, hehe. És persze eszedbe sem jut közben, hogy emberként tanul tőled, hanem csak addig jutsz el, hogy mint ESET lehetsz számára érdekes.
Nem baj.
Röpülsz.
És a harag is mintha engedne.
Mintha a nap is sütne, pedig valójában az eső esik.
Eszedbe is jut valami. Ráírsz egy régi ismerősre, aki amúgy meg olyan okos és klassz ember, hogy nem is mered mérni magad hozzá, mert mindig azt gondolod, hogy mindaz, ami a te fejedből kipattan, az csak valami különös véletlen szerencse lehet, de bezzeg MÁSOK (például ő), ők aztán tényleg tehetségesek. Szóval írsz neki, mert rég beszéltetek, és ahogy megy a szó ide- oda, eszedbe jut valami (persze véletlenül), ami remek ötletnek tűnik. Írod neki, mutatod, mire gondolsz, közben persze biztosítod, hogy nem kell részt vennie benne, nem haragszol, ha nem (mintha már előre a "nem"re készülnél), de nézze meg a témát, mert ő ért ehhez, és ha úgy véli, hogy...Induljunk el együtt!- mondod neki egy nagy levegőt véve. Persze még hozzáteszed (hogy biztosítsd magad egy esetleges elutasítás esetére), hogy nem kell igent mondani, csak ha hisz abban, hogy ez jó ügy. És akkor ő azt mondja- írja: hiszek benned. Érted? Ezt így.
Te, ott a képernyő előtt nem tudod elképzelni, hogy ez a mondat egy ilyen ragyogó- esős napon mekkora adag orvosság.
Én sem tudom elképzelni. Mert azt sem sejtettem, mennyire beteg vagyok.

Befejeztük, és indul valami új

2010-10-24T22:05:00.002+02:00

Kész. Remek volt. Mostantól tudok vizsgálni és terápiázni olyan gyerekeket (vagy éppen felnőtteket), akiknek az idegrendszeri fejlődésében valami picit félrement, elakadt, és emiatt kerültek nehéz helyzetbe.
Tényleg alig várom, hogy elkezdhessem, sőt, ez a két hétvége újabb ingert (stimulácót- ahogy Kulcsárné Pannika mondaná) adott arra, hogy talán tanítani is jó lenne. Úgy kipróbálnám egy csapat picivel a rendszeres tornázást, és azokat a tanítási ötleteimet, amik az elmúlt évek során megértek bennem!
Majd meglátjuk, hogyan lesz. Azért az is furcsa, hogy míg tanultam, arra gondoltam, merre kellene továbblépni. Jóga, kineziológia, agykontroll- mind tökéletesen illik a rendszerbe, kiegészítője kézzelfogható és misztikus énünknek, egyben a mozgásterápiának, melynek amúgy is van egy mélyre néző szemlélete. Az, hogy azt mondja, nem a gyerekkínzás a megoldás, hanem a mélyben lapuló fejlődési blokkok szintre hozása, már eleve egy komplexebb gondolkodást kíván, mint a "tessék többet gyakorolni, anyuka!" szemlélet. Az, hogy ebbe beépítjük a gyermeki stresszek oldását (azokét, amik olyan erősen ott vannak még a felnőtt életünkben is, hogy mikor egy egyszerű kis gyakorlattal oldani kezdik, az ember zokogásban tör ki miattuk), hogy a gyereket működő egészként szemléljük, mely egésznek része az anyukája, a múltja, az álmai és a félelmei... Hát mindez valami egészen üdítő azok után, amiken a fiam, és vele én is keresztülmentünk.
Szóval gondolkodtam, hogy nem állhatok meg itt, mert ez így kevés. Tovább kell lépni, fejlődni és tanulni. De merre? Kineziológia? Gyógymasszázs? Vagy csak a drámajáték hozzáillesztve a terápiához? Mi legyen? Aztán este mit hallok a tévében? Egy cikket az agykontrollról és az elme hatalmáról.
Van kérdés?
Nincs. El van döntve. Jógázni hamarosan elkezdek- ez kell nekem is, és kell a terápia miatt is, hogy még inkább megismerjem az ősi mozgásainkat, mellé pedig záros határidőn belül egy agykontrollos könyvet szerzek. Azt hiszem, erre kell indulni.

Ps: Köszönöm a leveleiteket, igen jól estek, és igen el is érzékenyültem tőlük (amúgy is nagyon bőgős vagyok mostanában). Úgy terveztem eredetileg, hogy ezt az előző bejegyzést ma este leveszem. Vannak néha ilyen egynapos posztok, amik megszületnek, aztán mennek titkosba. A leveleket olvasva, és a könnyimet törölgetve pedig azt gondoltam, bármennyire "veszélyes" egy ilyen írást nyilvánosban hagyni, végül mégis maradjon. Ezt érzem most, de holnap talán már nem. Bizonyosan sokan mások is éreznek olykor ilyet, akkor hadd maradjon így, leírva. Elég volt már az önbecsapás, a felmentések keresése, a rejtőzködés. Ami fáj, az fáj. Aztán megyünk tovább, hisz- mint ahogy Pannika mondta-, legnagyobb kárt bennünk a düh és az önsajnálat teszi.

Az út

2010-10-24T07:20:00.002+02:00

Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy mindaz, ami a fiammal történik, az leginkább értem történik. Azért, hogy elinduljak a saját megismerésem útján. A tanfolyam (mozgásterápia) persze gyerekekről szól elsősorban, de én is voltam gyerek, így hát rólam is. Az én foltjaimról is. Az én rég elfelejtett nehézségeimről is. Az én nyomoromról is.
Nem jó ezzel szembenézni. Szörnyen tud fájni. Azt is megtanultam, hogy könnyű addig megbocsátásról beszélni, míg az ember nem látja, hogy mekkora sebeket ejtettek rajta mások, mikor még kicsi volt, védtelen, és nem tudott kiállni magáért. Mikor arra sem volt bátorsága, hogy megszólaljon.
Míg tudtam azt mondani könnyedén, áh, nem volt akkoriban egyszerű, addig egészen könnyű volt. Most, mikor szóhoz sem jutok a felismerésektől, akkor kezdek el fulladozni.
Pont most kerültem ide, mikor amúgy is kezdek összeomlani. Talán ez sincs véletlenül. A legfurcsább, hogy közben a gyerekem elkezdett gyógyulni, valószínű, hogy néhány hét- hónap alatt rendbe tud jönni akár magától is.
Ő igen.
Én pedig eldönthetem, hogy tovább is élek így (Kérdezed, hogy mi az az "így"? Hát így! Állandó kételyek között, napról napra dühösebben, azzal a titkos képpel magamról a szívem mélyén, amit évtizedekkel ezelőtt egy füstös konyhában vertek a fejembe arról, hogy egy lúzer vagyok. Értéktelen kis ... ezt le sem bírom írni. Olyan vagyok, akit még szeretni sem lehet)
Vannak ilyen eldugott babáim, amikkel a tudatalattim játszadozik, és mikor előveszi őket, a fejem leblokkol, és csak azt hajtogatja: egy senki vagy. Mehet ez így tovább, vagy lehet olyat, hogy felépítek egy szabadabb életet, amiben már elhiszem, hogy tehetséges vagyok. Mindkét út nehéz. Főleg így, hogy ezt a mérhetetlen dühöt érzem már egy ideje.
Nem tudok mit írni. Furcsa dolgok történnek velem, furcsa helyzetekbe kerülök, furcsa emberekkel találkozok. Minden képlékeny körülöttem.
A tanfolyam ma véget ér, és félő, hogy csak elindított valamit, én pedig itt maradok most egyedül, és képtelen leszek megoldani a helyzetemet. Addig eljutottam tudásban, hogy a mozgásterápiát elkezdhessem. Azt már értem valamennyire. Ez azonban csak az út legeleje. Magamat (a képet, amit magamról láttam) most veszítettem el. Merjem- e a lábam tovább rakosgatni, vagy csukjam be a szemem, és ne vegyek tudomást arról, hogy itt vezet egy ágas- bogas ösvény is, ami hívogat? Ha elindulok, az is furcsa lesz, mert az út felülírja a kapcsolataim jó részét, kezdve rögtön a szüleimmel és befejezve a saját gyerekeimnél.
Azt tudom, hogy ami most van, az nem jó, és az már fáj is. Ha a stresszt oldom, akkor nem fáj annyira, viszont kibukkannak azok a félelmek, amiket eddig el tudtam takarni. Ez aztán a pszichodráma!

Néha azt gondolom, nincs visszaút, néha meg azt, túl késő már ehhez.

Változnak az idők

2010-10-16T20:45:00.003+02:00

Változnak az idők. Néha észre sem vesszük, mikor változik meg körülöttünk a világ. Körbefordulunk, és már nem azt látjuk, amit tegnap.

Mintha megváltoztak volna a színek, hangok, illatok.

Nehezen fogadjuk az új világot. Megszoktunk valamit, és most azt elveszítjük. Ragaszkodnánk hozzá, mert tudjuk ugyan, hogy a változás jót is hozhat, mégis félünk tőle.

Csak bizakodni tudunk, hogy mindaz, ami történik, nem cél nélkül való megkínzatás, nem oktalan fájdalom, hanem valami magasabb rendű erő útmutatása.

A várakozás, a küszködés elveszi az erőnket, kifacsar, elsorvaszt.

Szétszóródunk. Az álmaink köddé válnak, a gondolataink kuszák. Bezáródunk, és tapogatózunk valami kiút után.

Magányosak vagyunk. Ellenségeket látunk magunk körül. Idegeneket, akik túl boldogok hozzánk képest.

Aztán vagyunk valahol, találkozunk néhány jó emberrel, még talán barátokat is találunk, de eszmetársakat bizonyosan, érdekes gondolatokat bizonyosan, új utakat bizonyosan.
Megerősítést.
Hitet.
Erőt.
Bizakodást.

És akkor gyanakodni kezdünk, hogy a sok változás nem pusztulást hoz, hanem új magvakat érlel...

Bizalom

2010-10-14T21:58:00.001+02:00

Még gondoltam, gyorsan feldobom a tejberizst, aztán a fúk az apjukkal jó puhára főzik, én meg addig elszaladok a kozmetikushoz, hisz holnap már itt az új kazán is, így kissé kiengedhetek (a hidegtől és a félelemtől, hogy valahogy nem lesz meg a tél előtt). Feldobom a rizst- jó sokat, hogy reggel, a maradékból felfújt is lehessen, majd elrohanok. Egy órával később aztán ott áll a rizs a kerámián félig főtten, és Bobi mosolyog rám elnézőn:
- Jaaaj, anya, hát mit tettél bele?- Csak csóválja a fejét szánakozva.
- Mit tettél te abba a rizsbe?- Így az apja.
- Én láttam, hogy előveszed azt a zacskó sót...
- Láttad anyádnál a zacskót, és nem szóltál?
Nem szólt. Úgy gondolta, ha só, akkor az is jól van. Biztos úgy van jól.

Csak a nevetés maradt...

2010-10-14T16:21:00.005+02:00

Van itt a fejlécben ez a szolgáltatás, amely minden napra véletlenszerűen feldob egy idézetet. Már megfigyeltem, hogy az esetek nagy részében olyan idézet jön, ami éppen passzol a naphoz, az eseményekhez, mindahhoz, ami velem történik. Igen, ez olyan véletlenszerű.
Vagy mégsem.

"Két szamár találkozik egy oszlophoz kötve egy vadnyugati városban. Egyikük hátán nincs más, csak egy nyereg. A másik az aranyásó szamara, zsákokkal megrakodva, táborozó- és főzőfelszereléssel és négy huszonöt kilós, érccel teli zsákkal. Háta harmonika szerûen legörbül a teher alatt. A városi szamár így szól: No, te aztán jó sok terhet cipelsz. Mire az aranyásó szamara ezt mondja: Teher? Miféle teher?"
(Stephen King)

Az különös legalábbis, hogy már tényleg annyira fáradt vagyok, hogy minden szóra és gondolatra sírnom kell, miközben azért mégsem sírhatok, mert örökké nem sírhat az ember. Nem tud egy igazit sírni, hát szíre szóra kibuggyan belőle egy apró darabja a nagy- nagy fájdalomnak.

Sok- sok egyeztetés után ma jutottam el a beszélgetésre, amiről írtam is már. Na, persze, rólam beszéltünk, de aztán nagyon gyorsan más is lett. A betegség, a fájdalmaim, aztán nyilván a gyerek. Sírtam megint, mert most azt kell siratnom, hogy mennyire boldogtalan is ő, meg hogy sorozatban hallom vissza MOST, hogy tavaly mennyi megalázás, és bántás érte. És én ezt nem tudtam. Nem szóltak a szülők, akiknek a gyerekei elmesélték otthon, nem szólt Bobi sem, én pedig elfojtottam a gyanúmat.
Sírok most mindig, és csak vergődök, hogy valamiképpen kárpótoljam, helyrehozzam a sok szomorúságért, amit át kellett élnie. Persze te azt mondanád, hogy túlfeszülöm a dolgot, ami igaz is- éppen ezért mondom, hogy fáradt vagyok, mert nem tudom már ezt irányítani. Beszélgettünk mindenfélékről, a terveimről, a mentőakciómról, amit tervezek, az ötleteimről, munkáimról...és a gyerekekről.
Meg a betegségről.
Arról, hogy hol a lábam fáj, hol meg a karom, vagy a hátam.
Aztán megint másról.
És sírtam.
De megint nem úgy, ahogy szeretnék, hanem úgy, mikor igyekszel visszanyelni gyorsan, mert abszolut nem alkalmas semmi rá, hogy most itt szabadjára engedd az érzéseidet.
Akkor ő azt mondta: "No, te aztán jó sok terhet cipelsz! Nem csoda, ha fáj már belé mindened.
Teher? Miféle teher?"

Később a nyári gyerekváros miatt bementem az iskolába, ahol rendezni szeretnénk. Egy iskola, amilyenből talán négy van az országban. Egy igazi befogadóiskola a Bobihoz hasonló gyerekeknek. Kis létszámban, erre kiképzett tanárokkal, terápiákkal, elfogadással, szeretettel, beírások nélkül egy teljesen újszerű tanítási módszerrel. És ahogy beszélgettünk, egyszer csak azt mondja nekem az igazgatónő, hogy őneki lesz jövőre egy állása, ahová szeretne engem meghívni. És én meg azt mondtam neki: na, jó, ezen elgondolkodom, de tudd azt, hogy én már soha többé nem fogok úgy tanítani, ahogy azt mások csinálják. Én azt egyetlen gyerekkel sem teszem meg, amit az enyémmel tettek. Hát hogyan akarnál tanítani?- kérdezte ő. Én meg elmeséltem neki. És akkor azt mondta, szeretné nagyon, ha jönnék, és éppen így tanítanék. Csinálna helyet Bobinak is, ott lehetnénk együtt, egész nap. Az egész intézményben 100 gyerek van, a tanárok név szerint ismerik őket. Hétfőre meghívott egy belső továbbképzésre, és óralátogatásokra, hogy tájékozódjak, és érleljem a gondolatot.
Én meg kijöttem, és persze sírtam megint.
Hogy ilyen van.
Hogy talán ez is ilyen iránymutatás nekem, és segítség, hogy végre egy szösszenettel kisebb teher nyomja már a lelkemet.
Persze bőgtem, hát hogyne bőgtem volna...

Zsiga föstő fest

2010-10-11T16:15:00.005+02:00

Most mondjam azt, hogy már egy ideje minden azon munkálkodik, hogy rosszul érezzem magam? Hogy tegnap este kilyukadt a kazánunk, ami azt jelenti, hogy kb. 150 000 Ft kellene, hogy tudjunk fűteni? Hogy fogalmam sincs, hogy oldom meg. Ez már itt tényleg sok nekem.
Ma van az utolsó nyugodt napom a héten, holnaptól hajtás- szerintem be sem jelentkezem- majd hétvégén tanfolyam. Igen, végül úgy döntöttünk, hogy a tanfolyamot meg kell csinálni. Bobi miatt elsősorban, másrészt azért, mert munkát ad a kezembe. De hogy kazán miből lesz?

Azért van jó is. Könyves Vasárnap volt nálunk. Programok, kézműveskedés, nyüzsi.

Szeretem ezt. Szeretem, hogy a gyerekeim szeretnek olvasni és érdeklődnek a világ dolgai után.

A legfőbb meglepi mégis egy gyönyörűséges előadás volt arról, hogy hogyan lettek színek a világban...

Hogy a sok szörnyeteg (a mumus, a lidérc, a zöld lific és mind az összes többiek) éppen olyan félősek és szomorúak, mint kicsi Zsuzsi, akit a felnőttek halálra rémítettek. Magányosak ezek a szörnyek, mert minden gyerek retteg tőlük.

Csak kicsi Zsuzsi nem, aki legyőzi a félelmét, hogy megvigasztalhassa őket.

Arról is szólt a mese, hogy nem kell másnak mutatnunk magunkat, hogy barátokra leljünk, mert biztos van valaki, aki éppen olyannak akar szeretni, amilyenek vagyunk.

Egyszerűen elbűvölt a mese, a zene, a hangulat, ez az apró kis bábművész, akinek a hangja olyan szépen kifejezett minden érzést. Köszönet az élményért a Tintaló Társulásnak. Ismét egy szelet Kecskemétből ( a világból), amit eddig nem ismertünk. Jól elraktározzuk a fejünkben, hogy ők is vannak, és szeretjük őket. Hátha találkozunk még ~~dolgozhatunk együtt velük~~.

Ps: A hetem tehát elég zsúfolt lesz, a tanfolyam és egyebek miatt pedig erőteljesebben építem a másik blogot. Mindenkinek, aki segít az ismertségben, és blogokon, iwiwen, akárhol terjeszti, előre is köszönet érte. Terveim vannak vele, de ez a legkevesebb. Bobi is egyedül van, és már vele én is. Minél több emberrel tudunk tapasztalatot cserélni, a köd annál gyorsabban oszlik. Föstöm én is színesebbre az életünket...

Nyomok

2010-10-09T07:37:00.002+02:00

Újabb szépséges élmény!

Mindenki vágyik rá picit, hogy halhatatlan legyen, tovább élhessen másokban, vagy legalább nyomokat hagyjon maga után.
Én is erre vágyom. Az összes munkám, a blogjaim, az ötleteim mind arról szólnak, hogy érzéseket váltsak ki az emberekből, az életüket valami módon szebbé tegyem, vagy megkönnyítsem. Persze nem tudhatom, hogy ez tényleg megtörténik- e, illetve milyen mértékben vagyok jelen a mindennapjaikban. Ha néha kapok erre visszajelzést, az boldoggá tesz.

Tegnap voltam a stúdióban, ahol majd mozgásterápiát kell tartanom, hogy megbeszéljük a vezetővel (nevezzük A- nak), hogy tudok- e majd foglalkozni a gyerekekkel, és ha igen, mi módon. Azért az hozzátartozik a történethez, hogy ez a feltétel nélküli megkeresés azért is van, mert ez a lány (bocs, nő) valamikor egy párhuzamos osztályba járt, mikor én tanítottam, és... na ezt majd később.
Szóval beszélgetünk ott vele, mikor beröppen egy gyönyörű, fiatal fiú (bocs, férfi), aki valaha negyedikesként bekönyörögte magát a nagyokhoz a színjátszó csoportomba, majd elvégezte a Vörömarty gimnáziumot, aztán... na, ezt is majd később. Szóval Máté be, és nagy boldogan üdvözöl, hogy na, most akkor mit csinálok, és hogyan, és mekkora csoda, hogy itt vagyok, mert éppen ma beszélgetett a mindegykivel (szintén színjátszóm volt), hogy milyen boldog világ volt az, mikor minden délután mentek drámára, és együtt voltak, beszélgettek, és közben játszhattak színpadon. Erre beleszól A. is, hogy neki is az volt a legnagyobb élmény, mikor a március 15- re készültünk, és a keringőt tanultuk, ő pedig színpadra állhatott. Hogy valamikor akkor ült be a fejébe, hogy neki színpadra kell menni. Most több tánciskolát üzemeltet az országban, díjazott versenytáncos. Én pedig nem is emlékeztem arra, hogy vele is "dolgoztam" (arra a darabra több osztályból szedtünk össze gyerekeket). És a fiú? Szintén versenytáncos, és most ugyan nem vették fel a színművészetire , mert "csak" 17- ként zárta a felvételit a 450 jelentkezőből, de most gyakornok a TV2- nél, és jövőre újra megpróbálja az egyetemet.
Azt mondja, milyen jó, hogy itt lát, mert játszani kell, ez fontos, és nehogy abbahagyjam.

Mert az ember nyomokat hagy.
Jókat, rosszakat.
Nagyon kell vigyázni, kivel mit teszünk (főképpen, ha gyerek az illető), mert lehet, hogy kitörölhetetlen foltot hagyunk a szívében. Vagy éppen végleges irányt mutatunk neki. Megtesszük, és még csak nem is emlékszünk rá, melyik volt az a pillanat, ami bevésődött a lelkébe.

Ps: És ez a kis elmélkedés akár ide is kerülhetett volna.
Kedves pedagógus társadalom.

"A" projektmanager (ez én lennék) levele

2010-10-07T16:14:00.001+02:00

Szia,

Csatoltam egy újabb verziót. Megtennéd, hogy beleírod, kikre gondolsz tutira, aztán én meg az enyémet, és akkor látjuk, hová nincs még semmi. Nézik már a K-ban is, úgyhogy szerintem bőven megleszünk.

Üdv: D.

Ja, Lesznek tallérok is. Holnap többet tudok.

Mindegy. Még ma úgyis felhívlak, és ezeket mind elmondom. Ha addig olvasod a levelem, legalább tudsz gondolkodni rajta. Ha meg nem, akkor utólag legalább ráerősítek az elmondottakra.

Üdv: D.

Ps: Projektmanagernek a pályázatíró cég Gucci táskás vezetője illetett, mikor előadtam neki a terveimet. Ebből gondoltam mindjárt, hogy nem lehet ez olyan ócska elképzelés.

Napfényes napok

2010-10-07T08:22:00.003+02:00

Remek. A nap végre kisütött, és ma is hasonlókat várhatunk. A napfény pedig pozitív változásokat hoz magával. Olyat például, hogy hosszasan beszélgettem tegnap azzal a bizonyos drámatanárral, aki már az első pillanatokban elbűvölt annak idején. Csak úgy vége volt az órának, mikor odajött hozzám, hogy mennyire szereti a fiamat, és jobb, ha készülök rá, hogy Ákosból színészt farag- ehhez ragaszkodik. Szerinte nincs is ilyen kreatív gyerek másik.
Állok elébe, és hurrá. Én is látom már régóta, hogy ez az ő útja. Ez, vagy más, de mindenképpen olyasmi, ahol az érzéseit, gondolatait ki tudja játszani- rajzolni- zenélni magából. És miután ez nem egy egyszerű szakkör, hanem művészeti iskola, még esélyes is, hogy egy jó kis dráma tagozatos középiskola beugorhat utána. Na, jó, na, jó, ne szaladjunk előre, hisz csak negyedikes, az isten szerelmére!
Aztán mondja nekem azt is, hogy "Te! És a Bobi? Ő otthon is ennyire zárkózott?"
Hát nem. Nem az. Otthon biztonságban érzi magát, és gyönyörűen, választékosan beszél. És akkor elkezdett mesélni róla (is). Róla!!! Arról a gyerekről, akit gyakorlatilag észre sem kellene vennie, hisz nem beszél, nem játszik, csak megfigyelő a drámaórán. Aztán hazajön, és azt mondja: hú, de jó volt! Arról mesélt nekem G. "néni", amit lát Bobin (tudod, olyan na'vi- san lát ő. Nem úgy, mint a felnőttek, hanem, mint a kék lények ott, a Pandorán).
Beszéltünk aztán mindenfélékről, és alig tudtam elszakadni tőle, mert őrületes a kisugárzása, az energiája, a gondolatai, a hite. Remek, remek! És LÁTJA a gyerekeimet! Utánuk megy, konzultál a tanítónőkkel, érdeklődik... fontos neki. Még ez a körömrágós, szótlan, szomorú kisgyerek is.

Azon gondolkodtam, hogy mégiscsak különös, hogy most (MOST) találkozom egy csodás drámatanárral, egy elhivatott mentálhigié(nő)- vel, mikor a legnagyobb tervem forgatom a fejemben. Egy gyermeksegítő központ megnyitásán gondolkodom. Egy fejlesztős- tanulós- játszós- beszélgetős- kuckós helyen. Itt ez a nagy irodaház szinte üresen, én pedig egész nap bent vagyok. Szívem csücske lehetne egy menedék az ilyen Bobi- féle kisklambóknak.
Igen, tudom, ne álmodozzak már! Ne képzelődjek, mikor ugye tegnap még a munkámat akartam feladni, hogy Bobihoz alkalmazkodjak. Még az sem lehetetlen, hogy ez az egész éppen, hogy összefügg, és majd szépen kikerekedik a végső megoldás. Még ez sem lehetetlen.

Azért az is jó, hogy eddig azt láttam Atibin, hogy szerinte ez annyira nem is biztos, hogy jó ötlet. Ez a fejlesztő központ. Vannak ilyen gyerekek, Doris? Lesz erre kereslet? Mondta ő, hogy így meg úgy, de mélyebben nem érdekelte a tervem, mert nyilván azt gondolta, ez csak az én kínom. Tegnap aztán mást döntött. Befolyásolta ebben, hogy délután felhívtak, hogy novembertől számítanának rám, mint mozgásterapeutára ott, a lakhelyünkön. Jelenleg nyolc gyerekkel kellene foglalkozni, de már vannak újabb jelentkezők.
Láttam a megdöbbenést szeretett főnököm arcán, mikor ezt elmondtam neki (pontosabban hallotta a beszélgetést). Meglepődött, hogy tényleg szüksége van a gyerekeknek segítségre (és a szülőknek is). És hogy lehet, hogy elmegyek máshová. Mert azért tudom én, hogy nem hiszi igazán, hogy három gyerekkel, ennyi idősen csak úgy megy a munkakeresés(találás) pikpakra. Persze mindig meglepődik, mikor hívnak innen is, onnan is.
Nem baj. Elnézem neki, mert nagyon fiatal. Majd megtanulja ő is. Majd ha odaér, elfogadja, hogy nem ér véget az élet 30 fölött sem. A fiatalság nem dicsőség, csak múló álom.

Rossz ez, mer' ősz van

2010-10-05T14:09:00.000+02:00

Loptam!

Ps: Megjegyzem, dolgozom ám, csak a megosztott figyelemnek köszönhetően blogot ápolni is van időm. No, meg bámulni ezt a mocskos esőt. Piszkosul esik. Hiába, ősz van...

Kérdőjelek

2010-10-05T08:59:00.000+02:00

Ej, hát megyek akkor önismereti tréningre. Ez már le van beszélve- még csak időpontokat kell találni, mikor azt az egy órát magamra szánhatom.
Na, akkor elmesélek valamit, ami miatt a bizalmatlanság bennem van az ilyesmikkel szemben:
Mikor Nagyfiam született, néhány hónap múlva egy picit megőrültem. Talán a felelősség tört rám túl nagy erővel, vagy valami más oka volt a sirámaimnak- ez azóta sem derült ki. Olyanoktól kezdtem félni, hogy majd meghalok valami miatt, és nem tudom felnevelni a gyerekemet. Féltem autóba ülni, és elég sokat sírtam. Érdekes válfaja ez a szülés utáni depressziónak, mivel nem a gyerek ellen fordultam, hanem inkább magam ellen. Őt féltettem rettenetesen.
Valaki ajánlott akkor egy "fantasztikus" terapeutát, aki majd meghallgat, ellazít, és segít, hogy átlássam a saját érzéseimet. Na, jó, elmentem (nagyon sok pénzért). Volt ott egy sezlony, szottyadt gyertya egy kávéscsésze alátéten, és persze ez a nő, aki meg akart menteni engem. Lefeküdtem az ágyra, kapcsolt valami zenét, égette a gyertyát, és kérdezett valamit. Én meg, mint a "hülyegyerek" bőgni kezdtem. Persze a nő nagyon büszke volt a tudományára, hogy micsoda erőket szabadított fel bennem, és mesélni kezdett- magáról. Lassan megnyugodtam, a nagy terapete meg csak darálta a magáét- magáról.
Gondolkoztam, mi a francot keresek itt? Minek jöttem ide, ha még a zenét se hallom jól ettől a libától? Nagyon mérges... nem, nem, úgy mondják tudományosan: frusztrált lettem, de persze nem szóltam semmit (mert akkoriban még nem volt ekkora pofám, mint most se- azért), csak kivártam a végét az egy órának, majd elhúztam onnét, és megoldottam a gondjaimat. Szépen benyeltem, és kivártam, míg elmúlik. Ahogy az összes azt megelőző, és azóta keletkező problémával is ezt tettem.
Mivel a mostani jelentkező valahogy egészen másképpen áll a dolgokhoz, mint az előző, így heti egy óra beszélgetést engedélyeztem magamnak. Azt mondja, most tanulta ezt a mentálhigiénét, és kell neki a gyakorlat, ezért nem is kér pénzt, csak beszélgetést (mondom, hogy nem kell semmit tennem, és időről- időre megtalálnak az érdekes emberek).
Szimpatikus, és bizalmat ébreszt bennem, ha valaki nem azonnal pénzről kezd beszélni egy ilyen helyzetben. Azt képzelem ugyanis, hogy akkor talán az elhivatottság is munkál benne. Én is így állok a legtöbb dologhoz (meg is van az eredménye- szegény vagyok, mint a templom egere), ezért az ilyen embereket kedvelem.

Jellemző, hogy már most azon szervezkedek, hogy majd milyen módon foglalkozhatok mozgásterápiával úgy, hogy valami pályázati lehetőséget kihasználva a gyerekeknek ne- vagy csak alig- kerüljön pénzbe, nekem mégis adjon annyi bevételt, hogy Bobit kivehessem az iskolából három évre legalább.
Úristen, most, hogy leírom ezeket, az jutott eszembe, hogy nem is csoda, ha kiborulok néha. Annyi dolog van, amiért kockázatot, felelősséget kell vállalnom nap mint nap... Nem nekem való ez! De ezek nélkül meg üres lenne az életem. Ez a nyomasztó, egyben szükségszerű nyugtalanság az első kérdőjel a fejem felett, amire választ kell találnom.

Néha nem is tudjuk, hogy mi fáj belül

2010-10-04T14:21:00.001+02:00

Jó, attól még, hogy nem látszik, attól még nekem is megvannak a gondjaim, a problémáim, a kételyeim. Én is elfáradok és félek néha. Van úgy is, hogy én sem veszem észre, hogy valami baj van. Azt hiszem, minden rendben, közben meg nem is. A lélek azonban ad jelzéseket akkor is, ha mi mélyen elrejtenénk a gyengeségünket.

Van a gmailnek a csevegő programja. Ezt tudja mindenki, aki használja a programot. Arra a csevegőre tudsz fotót tenni, üzenetet, akármit. Én zenét szoktam feltenni. Hol ezt, hol azt attól függően, éppen milyen kedvem van.
Jött ma egy levél. Azt mondja, van az a dal a sok kérdőjellel. Néha kirakom, néha leveszem. Talán annyira változó a hangulatom?
Miii? Ki vagy? Mit akarsz? Mindegy... egy nő, akivel váltottam pár levelet, akit hivatalból láttam olykor, aki szülőtárs... IDEGEN.
Változó, igen.
Ő meg mentálhigiénás valamicsoda ~~agykurkász~~ (ezt se tudtuk), és szívesen meghallgat, ha úgy érzem, ez jót tenne.
Jaj.
Most ő segítségnek lett küldve, vagy cselnek, vagy miért? Félretegyem a gyanakvást, a félelmet a kitárulkozástól, és alávessem magam annak, hogy valaki belém lásson (A blog ilyenkor nem számít, és ott is vannak titkok... Milyen titkok? Olyan nagyok, hogy magam sem tudom őket, csak érzem, hogy itt vannak bennem, és megfojtanak.)?

A mentállady bejelentkezése jelzés értékű. Arról jelez, hogy aki küldte (tudod: "aki" küldte), tudja, hogy segítség kell (még ha én nem is gondolom), és jelzés arra, hogy nem vagyok egyedül (még ha úgy is érzem).
Most akkor írok neki.

Ps: Természetesen a dal szövege nincs összefüggésben velem, de a hangulat... az utánozhatatlanul édesen szívsanyargató.

Küszködés

2010-10-02T08:59:00.003+02:00

Fájdalom ide vagy oda, október elsejére be volt írva egy pilisi kirándulás. Ha törik, ha szakad, oda el kell menni. Nem mondom, hogy nem volt kedvem. Kedv az mindig van. Csak féltem attól, hogy majd menet közben mozgásképtelenné válok. Mivel a csoport délután érkezett Dömösre, én hajnalban felraktam a fiúkat a buszra, és otthon múlattam az időt, míg Atibi megérkezett értem. Valamit nagyon jól csinálhattam, mert végül ő ment fel a Rám szakadékba (hogy kíméljen), én pedig a kocsiban maradtam, illetve az íjászfelszerelésre vigyáztam. Majd megpukkadtam mérgemben, ugyanis reggel még ott volt kezemben az Alapozó Terápiás könyv, hogy magammal vigyem, de később leraktam valahová azzal, hogy egy kalandtúrára felesleges ilyesmit vinni. Most aztán ott álltam egyedül a hegy lábánál egy fecni papír, toll, betű nélkül. Egy darabig az autóban heverésztem, majd úgy döntöttem, valameddig mégis bemegyek a szakadékba. A fájdalom így is úgy is eljön, akkor meg minek kímélni magam?
Fotóztam.

Valamikor írtam a fákról, akiket meg szoktam mutatni a gyerekeknek.
A természet olyan szépséges dolgokat produkál! Olyan példamutatásra képes! Ez a fa gyakran eszembe jutott tavasszal, mikor Visegrád környékét letarolta az időjárás. Szinte biztos voltam benne, hogy kimosta a rengeteg eső, és már valahol a többi törmelék között hever felfűrészelve.
Hát nem! Itt van. A gyökerei szabadon ölelik a sziklát, kapaszkodnak, és igyekeznek tápanyaghoz jutni. Levelet bontott, és él.
Nagyon örültem neki, hogy újra láthatom.

Találtam valaki mást is. Mivel tényleg rengeteg fa kifacsarva, majd összevágva végezte, az erdő most teli van korhadó törzsekkel és szabadon álló gyökerekkel. Az élet azonban ott is kisarjad, ahol már nem is hinné az ember. Az akarat, a láthatatlanul keringő energiák bármire képesek. Kérdés persze, hogy bennünk ott vannak- e ezek ez erők, vagy ez az élni akarás csak a gondolkodásra képtelen életek sajátja? Mert ha átlátod a lehetőségeid és a korlátaid, akkor kezdesz azon tűnődni, hogy képes vagy- e megbirkózni egy feladattal, túlélni, újra nekilendülni. Egy fa nem mérlegel, csak élni akar mindenáron. Eszébe sem jut, hogy feladja a küzdelmet.

Tehetek róla???

2010-09-30T20:59:00.001+02:00

- Nagyon nagy baj van. Nagyon mérges leszel.
- Ajaj! Biztos vagyok benne, ha már így kezded.
- Voltunk egy unalmas helyen, és már nem bírtam, hogy csak ott állunk... És az Andi néni olyan gonosz volt, mert egyest adott magatartásból!
- Egyest magtartásból??? Egyest kaptál magatartásból? Ez nagy baj. Tényleg mérges vagyok. Fogadjunk, dumáltál. A fene egye meg! Ugye, hogy mindig megsértődsz, mikor szólok, hogy ne dumálj egyfolytában, de most láthatod, hogy más is szól érte. Nem az Andi néni gonosz, hanem tudni kell viselkedni.
- De csak álltunk ott, miközben egy mikrofonba beszéltek. Még hallani sem lehetett semmit, mert belefújt a szél a mikrofonba, és amúgy is el volt romolva az egész. Engem megbüntetnek, pedig még azt sem tudom, mik a szabályok ebben az iskolában.
- Épp csak azok, amik bárhol másutt.
- De nem tehetek róla, hogy mindig vicces dolgok jutnak eszembe, mikor csendben kell lenni!

Figyelj rám!

2010-09-30T15:57:00.002+02:00

Elkezdtem akkor. Minden a figyelemzavarról, saját kínjaink, útkeresés, és tanulás. Igyekszem játékokat, tanulási lehetőségeket felkutatni, alkalmazni, és ezeket összegyűjteni az oldalon. Ezzel szétválik a privát, illetve a "szakmai" blog.
Későbbiekben az oldalsávból lesz elérhető a képre kattolva.

Megvan már a baj!

2010-09-29T21:19:00.004+02:00

Megvan már, mitől fáj mindenem idestova kettő hónapja! Hát ma aztán megtudtam a megoldást. Neeem, nem az a sunyin megbújó gyulladás, amit még a vérvizsgálat sem mutat ki- ezt elmondta a nőgyógyász, miután meglengette orrom előtt a vizsgálati papíromat, hogy bizonyítsa: nincs rákos elváltozásom.
Ott legalábbis.
De ne reménykedjek, hogy ez lenne a nyitja a fájdalmaimnak, mert nem úgy van, úgyhogy menjek csak további vizsgálatokra.
Jó, hát ezt hallva rögtön átrohantam a körzeti orvoshoz, s elmondtam, hogy a helyzetem legutóbbi látogatásom óta nem javult, sőt, mostanság esténként már egyik kezemmel fogom a másikat, és imígyen kavargatom a paprikás krumplit.
Szegény doktornő! Csak meredt a képernyőre (vagy rám szánakozva), melyen a vérképem púposkodott, és csóválta a fejét:
- Nem értem, nem értem. Olyan ez az eredmény, akár egy húszévesé. Ennek pedig mutatnia kellene, ha elváltozás van a szervezetben.
Ismer már vagy 6 éve. Akkor kértem át hozzá a papíromat, mikor egy lábon hordott tüdőgyulladás zavart be hozzá az ügyeletre munka után. Beugrós voltam gyes mellett a suliban, miközben mr. D. Németországban dolgozott. Húztam, halasztottam az orvoshoz menést, mert tudtam, hogy nem lehetek beteg. Egyedül vagyok, itt vannak a gyerekek, a munka, a felelősség. Felelőtlenül odázgattam hát a vizsgálatot, míg aztán lázban égve végül beestem hozzá. Már vette is a telefont, hogy mentőt hívjon, én meg sírtam. Miért sír?- kérdezte. Mert nagyon rosszul vagyok- ezt bírtam neki mondani. Addig nem nyafogtam, pedig már két hete szenvedtem. Végül persze nem kellett kórházba mennem, de ágyban feküdni, és telefont magam mellett tartani igen.
Meggyógyultam, és átkértem a papírokat hozzá.
Mert sírtam nála, és ő törődött velem- azért.
Aztán évek múltak el, s én nem mentem orvoshoz.
Egy hajnalban azonban szörnyű hascsikarásra ébredtem. Délig nem tudtam a házból kimenni, olyan fájdalmaim voltak, és persze minden kijött belőlem. Ez eltartott egy hónapig. Közben elmentem hozzá vizsgálatra, ő pedig kért egy vérképet, ami extra jó lett (nyilvánvalóan), csak éppen addigra már átlátszó lettem a rengeteg fogyástól.
- Nem, értem, nem értem- csóválta a fejét és meredt a képernyőre megint. Később azt mondta, kell egy jó kis tükrözés- az majd megmutatja, mi van odabent. Papírt adott, előjegyzést, én pedig hazamentem, elolvastam, mi vár rám, és eldöntöttem, hogy nem vagyok beteg. Tükrözés elmaradt, s másnaptól elmúlt a hasmenés.
Ez volt 4 vagy 5 éve.
Most voltam nála újra. Augusztusban, mikor ez az egész kezdődött. Kért vérképet, és adott fájdalom csillapítót, hogy próbáljuk ki azt. Ma visszamentem hozzá, s ő csak nézett tétován. Beutalt a reumatológiára- bár hozzátette, az nem lehet, hogy "olyanom" legyen, hisz a VÉRKÉPEN látszódna, ha ízületi gyulladásom van. Bármilyen gyulladást látni kellene azon a képernyőn, de nézzem meg! Nézzem csak, milyen jók az értékek. Mert a VÉRKÉP mindent megmutat... Azért mégiscsak menjek el fogászati góckutatásra, mert AZT a gyulladást viszont nem mutatja ki. Mást mindent, de a fogászatit, azt nem. Amúgy pedig nem vagyok feszült mostanában? Nem stresszelek többet az átlagnál?
- Nem. Ez a stressz már így van, mióta megszülettem.
- Mer' az is tud ám ilyeneket produkálni!- és sajnálkozva néz rám. Nyomogatja az ízületeimet, kérdezget, mit érzek, milyen szokott lenni, mikor már nagyon fáj. A tudat is képes ilyet tenni- mondja, és felír egy homeopátiás nyugtatót(!).
Remek. Tehát valószínűleg ideges vagyok. Mitől lennék az? Hacsak attól nem, hogy esténként nem tudok mozogni.

Mosolyok

2010-09-29T07:40:00.004+02:00

A minap egy gimnáziumban voltunk bemutatón. Míg várakoztunk, a falakon régi tablókat nézegettem. Azon méláztam, vajon mi lehet azzal a sok szép, fiatal lánnyal és fiúval, akik 1965- ben, 64- ben, 72- ben, 80- ban érettségiztek. Mosolyognak rám a falakról, rám, aki még nem is éltem, vagy épp csak megszoktam itt, a Földön, mikor ők már érettségiztek. Közben a folyosón fiatalok zsibongtak. Olyanok, akik néhány hónap múlva fognak érettségizni.
Megint az a melankólia kapott el, ami akkor tör rám, mikor az idő múlásán tűnődök. Valahol itt a városban az én arcom is ott figyel a többiek mellett izgatottan, várva a holnapot, mikor majd elkezdődik az "élés".
Szóval így nézelődtem, mikor éppen szemben velem, az osztály fölött, ahová belépni készültem, egy ismerős arc tűnt fel. Egy szépséges lány, hibátlan mosollyal. Mennyire vidám, mennyire igazi a nevetése! Tudod, nem olyan rejtőzködő, kamaszos félmosoly, nem is a kihívó,"már nő vagyok" pillantás, hanem az, mikor őszintén, védtelenül felkínálja valaki az arcát. Belenevet a lencsébe tiszta szívvel. Tényleg gyönyörű.
Tudom, ki ő. Még abból az időből ismerem, mikor én is az érettségire készültem egy másik iskolában. Talán éppen elsétált mellettem csinos, fiatal tanárnőként, míg én a lányokkal a tablót hurcoltam végig a folyosókon. Mikor új fényképészhez mentem, mert nem tetszett az első kép, ami készült. Gondoltam, rossz a beállítás, ezért újat csináltatok. Nem lett jobb az sem. Nem a fényképésszel, hanem az én mosolyommal volt a baj. Az nem tudott ragyogni. Melankolikus, szomorkás és szégyenlős volt.
Talán valaki megáll előtte olykor, abban a másik iskolában, és arra gondol: Milyen különös ez a lány. Vajon mi lehet vele? Tud- e már gyanakvás nélkül ránevetni az emberekre?
Kösz, jól vagyok.

Szélcsend

2010-09-28T12:10:00.010+02:00

Néha nagyon szerencsétlennek érzem magam, mikor a számlák, befizetni valók végestelen végig elborítanak. Nem tudatosan, de kidolgoztam védekező mechanizmusomat, mellyel megóvom magam az elkeseredéstől. A módszer kifinomult, úgy hívják, hogy elfelejtés. Sőt, elveszítés! Sőt! Van olyan módszer, amit úgy hívok: "Elfújta a szél". Eltűnnek a csekkek, és akkor azt mondom: Hé, elfújta a szél! Benézek a tárcámba: Ó, nincs itt semmi. Semmi fizetnivaló, vagy egyéb. Ilyenkor remek érzés kerít hatalmába.
Nem tart ez sokáig. Hamarosan ott toporog mögötte a gyanú: Nem- e elveszett valami szar már megint? Hát hiszen olyan nincs, hogy ne kelljen valami pénz miatt nyűgölni! Olyan nincs ebben a szaros életben, hogy minden be legyen fizetve, és még maradjon is valami. Ha mégis, akkor kell venni festéket, tüzelőt, elromlik a kocsi, vagy a gyereknek jött el valami plusz költség. Nyugalom nincs sohasem. Elkezdek kutatni hát a csekkek közt. Mikor fizettem utoljára:
- a kocsi biztosítását,
- a kocsi cascoját,
- fentebbieket még egyszer mr. D. tragacsának is,
- a kocsi részletét,
- a kocsi kiegészítő részletét,
- a villanyt,
- a telefont,
- a tévét,
- az internetet,
- a hiteltörlesztést,
- a szemétdíjat,
- a még valami szart, ami most nem jut eszembe.

Ha valami túl régen járt a kezemben, szörnyű gyanúm lesz, hogy majd jön valami felszólítás miatta. Kezdek túrni tehát, matatni egyetlen hang nélkül, lehetőleg olyankor, mikor mr. D. nincs itthon (ilyen időpontot nem nehéz találni, hisz éjjel- nappal melózik, hogy ne haljunk éhen /na jó, némileg erős volt az ok/ ). Szóval olyankor szutyakolok ezzel, ha egyedül vagyok, mert ha elkezdek zörögni, ő rögtön gyanút fog, hogy (megint) elvesztettem valamit, és ettől roppant ideges lesz. Keresgélek, és vagy találok hasznosat, vagy várok a csodára.
Néhány hete mr. D. a tragacs kötelezőjét kezdte keresni rajtam. Miért nincs az autóban, hol van, keressem meg. Később ő kezdte keresni, ami megint nem jó, mert ilyenkor rájön, hogy képtelen eligazodni a számomra átlátható káoszban, és rögtön mindent át akar rendezni. Rám ragadt a keresési kényszere, és én is elkezdtem agyalni, hogy mi van akkor, ha még befizetetlen állapotban "elfújta a szél" azt az átkozott biztosítási csekket, neki meg már rég semmissé vált a szerződése. Zizeg az utakon biztosítás nélkül (nem zizeg, mert most éppen tetszhalott a dög), a rendőr meg majd megállítja, hogy autogrammot kérjen tőle azt gondolván, hogy mr. Bean szennyezi a környezetet abban a gyűszűnyi tokban ott az aszfalton, és akkor lám, kiderül, hogy totális szabálytalanság forog fenn. Na? Mi lesz akkor? Ah, te jó ég! Az lesz, hogy mr. D. sokkot kap, és ordítani fog, majd szívrohamban elhalálozik, és ez a sajnálatos esemény az én lelkemen száradhat. Ráadásul éhen is halunk nem sokkal ezután.
Mert ebben az országban egy nő csak zsebpénznyi összegeket kereshet.
Ma már nem bírtam magammal, és felhívtam a biztosító társaságot. Elmondtam, hogy talán nézzenek már utána a plöm, plöm, plöm 234- es rendszámú töttyenetnek, mely lakik itt meg itt, tulajdonosa mr. Bean. Hogy egyáltalán van- e ilyen szerződés? Még. Vagy már elcsesztem végképpen.
Csend.
Csend.
Csend.
- Hm... Mi a cím?
- Hát itt, meg itt.
- És a tulaj?
- Mr. D.
- Értem. Az autó rendszáma: züm, züm, züm 234. Ez lesz az?
- Hát... Bizonyosan. A férjem mondta nekem, és ő sem volt biztos benne. Ezek szerint nem jól emlékezett. Végül is hetek óta nem hordja, mert elszakadt, és javításra vár. De ha ez egy olyan tragacs típusú szörnyeteg, akkor bizonyosan ez lesz az.
- Ez lesz az.
- Na, és a lényeg???
- Nos, a biztosítása rendben van, be van fizetve október 25- ig. Esetleg küldhetek egy igazolást erről a tényről. Tudja, hogy nehogy problémája adódjon (és mosolyog a hangja).
- Ó, igen, hálás lennék, ha küldene egy igazolást.
Nos, vannak csodák és meglepetések:
- Mikor kiderül, hogy eggyel kevesebb fizetni való jutott mára.
- Hogy én sem felejtek el mindent.
- Hogy más is követhet el bakikat.

Hogy vannak szélcsendes napok.

Kép: Amelie Thiébaud

Padkázzunk!

2010-09-28T09:08:00.003+02:00

Ismered azt, amikor sietnél, vagy csak szeretnéd, hogy "normálisan" jussatok el valahová, a gyerek meg minden padkára felmászik, képtelen a járdán menni, inkább csak a szélén egyensúlyoz? Sőt, azt élvezi, ha kis kőpadkák sorakoznak, ő pedig azokon szökdécselhet végig. Neked persze égnek áll a hajad, hogy mikor bicsaklik meg a bokája, és amúgy is: MENJEN NORMÁLISAN!
Mer' mit szólnak különben?
Remek. Nézzük akkor, miért is rosszalkodik az a gyerek, ha folyton- folyvást dorgálást kap érte? Szereti, ha noszogatva és szidva van? Ez így nem logikus.
El kell fogadni, hogy alapvetően ROSSZ gyerek talán nincs is- illetve bizonyos életkor alatt nincs. Vannak szörnyű dolgaik a srácoknak, de azoknak a bajságoknak mindig oka van. Miért is akarna egy kisgyerek direkt rosszalkodni, mikor a végén úgyis ő szorul? Semmi érdeke nem fűződik hozzá, hogy kitoljon veled. Jó. Akkor miért NEM TUD normálisan menni (csendben lenni, rendet tartani, figyelni az órán, nem beleszólni a mondandódba, nyugton ülni vendégségben, vigyázni a holmijára, észrevétlen maradni a templomban, szépen írni, stb.)? A kulcsszó ott van, hogy nem tud. Nem tud, mert szüksége van rá, hogy (padkázás témánál maradva) az érzékeit trenírozza, egyensúlyozzon, billegjen, ezzel mintegy tesztelve és edzve magát. Nyilván a felnőtt azért nem teszi mindezt, mert már nincs szüksége erre a mozgásra, és nem is emlékszik, hogy valaha mennyire fontos volt neki.
"Jól van, jól van, akkor csinálja otthon, ahol nem látják, de ITT ne! Ne, mert bámulnak, és amúgy is sietni kell iskolába- haza- boltba- valahova."
Nem. Csinálja most, itt, otthon, mindenhol!
Figyelem a gyereket, mikor elfárad, mennyire esik le a székről. Felállítom és játszunk. Fogd meg a jobb kezeddel a bal térdedet, bal kisujjal jobb füledet, jobb sarkaddal bal térdedet, stb. Énekeljük és mutogassuk a dalt :

A fejem, a vállam, a térdem, a bokám,
térdem a bokám,
térdem, a bokám,
fejem, a vállam, a térdem, a bokám,
orrom, a fülem, a szemem, a szám.

Egyre gyorsabban éneklünk és mutogatunk.
Nagyon nehéz, mégis utána a gyerek szeme újra csillog, és tud figyelni. Pihent. Pihen akkor is, mikor rajzol, színez (ez is megfigyelés, bár még régebbről, és nincs egyeztetve szakirodalommal).

Megértve a dolog fontosságát, azt mondom, mozogjon mindig a gyerek- legfőképpen reggel, hisz az iskola eleve ellenkezik egy gyerek életritmusával. 9 óra körül a legaktívabb az agyunk, ehhez képest viszont (mi) 6- kor kelünk, és 8- kor már teljesíteni kell a fiúknak. Kis segítséggel talán mégis elérhetem, hogy mire beérnek, valamelyest működjenek az érzékeik (vagy legalábbis jó hangulatuk legyen).
Már írtam, hogy a héten háromszor busszal jövünk Kecskemétre. Ennek köszönhetően nem késünk el (autóval rendszeres rohanás és stressz a reggeli indulás), és az iskoláig van egy negyedórás sétánk.
Azt mondom, minden padkán egyensúlyozz végig- akár foghatod a kezem, hogy könnyebb legyen. Itt egy sor elhagyatott ülőke- lépegess rajtuk, majd az utolsónál ugorj, amilyen messze csak tudsz. Most számoljuk a lépéseket, minden ötödiknél tapsoljunk. Számoljunk egyesével, és a minden kerek tizesnél guggoljunk. Ugráljunk fél lábon nyolcat egyik, négyet a másik lábunkon, majd kezdjük újra.
Csak vonalakon lehet menni, figyeljük a járda repedéseit, és járjunk rajtuk. Ha másfelé visz az ő utuk, mi szökkenjünk újabb repedésre, ami elvezet az iskoláig.
Hosszan elnyúlik a suli kerítése, hát mássz föl, és egyensúlyozz ott a sarokig! De csak azután, hogy gesztenyét gyűjtöttünk. Azt mondom, anyának 8 gesztenyéje van (keresd meg nekem), Bobinak néggyel több. Keresd meg azokat is! Kérdéseim: Mennyivel több, mennyivel kevesebb, mennyi van összesen, stb.
Észre sem vesszük, hogy beértünk a suliba.
Jó lett volna megörökíteni a hitetlenséget az arcukon, mikor először hallották a számból, hogy szeretném, ha padkáznának.
Miiii??? Anya megőrült? Nos, gyakran érzem közel magam a megőrüléshez, és gyakran annak is tűnök, de már cseppet sem érdekel. Belefáradok lassan, hogy még a szokásokkal is törődjek, így hát padkázás, szökdécselés, tapsolás kíséri a reggeleket. Hozománya a megengedő (biztató) viselkedésnek, hogy megtudtam egy titkot. Egy olyan infót, amit mi, felnőttek csak emlékeinkből túrhatunk elő: Padkázni NEHÉZ.
Nekem elmondták a fiúk. Megtiszteltek vele, hogy elmondták. Én pedig nem kérdeztem meg normális felnőtthöz méltón: Akkor miért csináljátok? A válasz ugyanis magától értetődő: Mert muszáj.

Kép: Szegedi Katalin

Egobook & Őszi lapbook

2010-09-27T05:50:00.003+02:00

Elmaradásom a lapbook, melyet, ahogy már írtam is, Virág ötlete nyomán készítettem, immár másodjára.
Az első még múlt héten készült, és önmagukról készítették a fiúk.
Információkat gyűjtöttek az alábbi módon:

Kerestünk egy pici fotót róluk, ezt ragasztották a könyv egyik oldalára, majd ez alapján egy önarcképet rajzoltak a túloldalra. Ez utóbbi borzasztóan vicces volt nekik, rengeteget nevettek, amíg elkészültek.
Másik rajzolós feladatuk egy családkép készítése volt, majd egy igen bonyolult faladat következett. 15 pozitív, és 15 negatív belső tulajdonságot írtam nekik egy kartonra, 5x1- es fülecskékbe. Ezeket kis füleket szétnyírták, majd szét is válogattuk őket aszerint, hogy jó, vagy rossz tulajdonságok álltak rajtuk. Munka közben megbeszéltük, melyik mit jelent, és elgondolkodtunk, melyikükre mi igaz közülük. Nehéz volt megérteni, hogy nem muszáj mindet érvényesíteni magukra, hanem nyugodtan tolják el, amit nem tudnak használni. Utána elkészült a két kis zseb, amiket felragasztottunk, és a tulajdonságokat elhelyeztük bennük.

Az utolsó feladatnál írni kellett. A lap bal oldalán olyan fontos infók vannak, mint nevem, lakhelyem, szüleim neve, iskolám, születési adataim, majd a jobb oldalon a gyerek számára igazán fontos dolgok (talán olvasható valamennyire), a kedvenc ital, étel, szín, forma, évszak, állat, stb, s a legnehezebb kérés: a legszebb emlékem.
Megoldották persze ezt is, és tudom, nagyon egyszerűnek látszik, de bizony mire mindent kivágtak, válogattak, rajzoltak, kb. 60 percet áldoztak rá.

Nagyon kedves nekik a lapbook, szívesen nézegetik, olvassák, ezért ma belevágtam egy sokkal komolyabba a természetismerettel kapcsolatosan (ha húzgálták volna a szájukat, biztos nem vergődök egy órát az előkészítéssel). Bizakodtam, hogy ez is érdekelni fogja a társaságot, és szerencsére végül nem kellett csalódnom. /Nagyfiam már nem készített ilyet, de a feldolgozott tananyag egy részét ő is most tanulja, úgyhogy velünk ismételt, míg kavicsokat festett a nagy, közös asztalnál./

Témánk az ősz volt, valamint a növényi részek, szárak, virágok, illetve a rovarok fejlődése.
Alapformának őszre jellemzőt választottam, így lett Ákosnak egy dísztök- stilizáció, Bobinak pedig egy alma.

Első feladatként a hónapokat írtam le szépen, egymás alá. Segítségükkel átvettük az évszakokat, és azt, hogy melyik hónap melyik évszakhoz tartozik, majd kiszíneztük az őszi hónapokat.

Ezután kaptak két egyforma kartonlapot, melyen mindenféle képek voltak. Kiválogattuk, hogy szerintük mely képek kapcsolhatók az őszhöz. Itt azután felmerült sok dolog: Az őszi munkálatok, a gyümölcsök, az időjárás, az öltözködés, stb. Megkértem őket, hogy nyírják és színezzék ki a kiválasztott képeket, majd a tasakokat ragasszák fel, és tegyék bele a őket.
Amíg ők ezzel foglalkoztak, a legnagyobbal átvettük a gombákat, zsurlókat, fenyőt, tölgyet, egyebeket, amiket mostanában tanultak.
A kicsik bekapcsolódtak a gombánál, így- bár ők még nem tanulták- könnyedén odaírták a részeket a megfelelő helyre. Persze csak azután, hogy az előre- általam- megrajzolt gombát felragasztották. Összeszedtünk gondolatban néhány ehető, és néhány szintén ehető, ellenben mérgező fajtát, majd önállóan beírták a növényi részeket a képbe.

Természetesen ezután fordult a feladat, és most- a virágos növénynél- a részek elnevezése mellé kellett arányosan egy képet rajzolniuk úgy, hogy az írás, és a kép egymás mellé passzoljon.
Bobi még emlékezett rá, hogy néhány perccel ezelőtt a fásszárú és lágyszárú növény felragasztásához ő egy hagymás virágot gyűjtött, így ezúttal is egy hagymásra esett a választása. Micsoda szerencse, hisz így legalább megbeszéltük, hogy miért van hagyma, és hol van ahhoz képest a gyökérzet.
Az utolsó feladat talán szükségtelen is volt, hisz még sem a másodikos, sem a negyedikes nem tanulta (vagy mégis?), de belevettem, mert annyiszor szóba került közöttünk, hogy ideje volt tisztába tenni.

A rovarok teljes átalakulása varázslatos és izgalmas. Tegnap még hatalmas, szőrös hernyókat mászatott magán a fiam, ma pedig megtanulta, lerajzolta, hogyan lesz belőlük pillangó, katica, rózsabogár vagy más rovar.

Mértem az időt. Másfél óra intenzív munka volt ez mindenféle nyafogás vagy jogos fáradtság nélkül. A fiúk élvezettel dolgoztak és tanultak, ami szerintem nagy dolog ennyi időn át. Bobi egyetlen hibát sem ejtett, míg írt, s ez önmagában is csoda. Legnagyobb örömöm, hogy végig motivált és figyelmes maradt. Nyilvánvaló, hogy a gyakran váltakozó és sokféle tevékenységnek köszönhető ez a siker. Mert az volt- siker a javából. Egy remek vasárnap délután.

Azt már el se mondom, hogy múltkor kiderült, hogy a könyvtárunkban rengeteg kölcsönözhető hangoskönyv van. Ma, a lapbook után-heverészés, pakolgatás közben- fejeztük be a Pál utcai fiúk meghallgatását, melyhez két hétvége kellett. Remek szórakozás, feltétlen próbáljátok ki! Jövő héten hozzuk az Egri csillagokat, ami Nagyfiamnak kötelező olvasmány idén. Mielőtt csalásra gondolnátok, már mondom is, hogy nem olvasás helyett, hanem mellett fogjuk hallgatni.Még az is lehet, hogy ebből is készül majd egy jó kis lapbook.

Mindenféle vergődések

2010-09-26T09:43:00.001+02:00

Ajaj, valaki leiratkozott az oldalról. Most őszintén: Unalmas lettem? Érzem, hogy teljesen átalakul lassan a napló, ami nyilván megszűri az olvasókat. Baj ez? Háhá, úgy tűnik, küzdök a megfelelési kényszerrel. Mer' ugye önmagunkat 70%- ban mások által határozzuk meg (ahogy előző bejegyzésben is utaltam rá).
Most akkor jó ez így, vagy sem?
Amúgy nem érdekel ám.
De mégis.

Amúgy meg szóltam annak az intézménynek, hová vittem volna Bobit terápiára. Szóltam, hogy mégsem megyünk. De miért nem? Ne haragudjatok, két hét múlva kezdem a tanfolyamot. Ó, igen? És jött egy állásajánlat, mivel jelenleg 30 kilóméterről jár ide a terapeuta. Emellett Atibi is szeretne az irodánk mellett berendezni egy kis kuckót, ahol beindíthatnánk egy ilyen szolgálatot az egyesület szárnyai alatt. Hm. Kell izgulnom, mi lesz velünk? Kell. Mindig kell.

Közegek

2010-09-26T09:09:00.002+02:00

Elég zajos napok voltak. Hirtelen fordulattal kiderült, hogy pénteken csoportot kell vinnem a solymári barlangba. Mivel a gyerekeim még nem voltak ott soha, ezért úgy döntöttem, kihasználom az általam igazolható napokat, és elviszem őket.

A barlang csodás kaland, és óriási fejlesztő hatása van minden gyerekre. Szűk réseken kell átférkőzni, koordinálni a mozgást, háton- hason oldalazva tájékozódni a sötétben, amit csak a fejlámpa fénye tör meg valamelyest. Ezt egyszerűen nem lehet kihagyni! Mozgásterápia a javából.

Érdekes látni, ahogy az emberek megváltoznak egy ilyen közegben. Olyan biztonságosan mozgunk a hétköznapokban, és olyan könnyen kizökkenünk ebből a biztonságból. Az angol tanár, aki túl van már az egyetemen, és itt hirtelen azt sem tudja, melyik a bal, és melyik a jobb lába. Nem érzi, mit hová kell pakolnia, hogy át tudjon jutni a réseken... gyakran láttam, ahogy a felnőttek sutává válnak a barlangban. Természetesen a gyerekek is különbözőek. Legtöbbnek természetes és izgalmas egy ilyen túra. A legkevésbé fékezhetők egyenesen kivirulnak, boldogok, mert végre bizonyítani tudják, micsoda nagyszerű küzdők. Van aztán sok olyan gyerkőc, akinek nehezen megy. Teli van görcsökkel, önbizalom hiánnyal, félelmekkel. Furcsa, hogy sokan még akkor sem bíznak magukban, mikor elmondjuk nekik, több száz ember kijutott már előttük. Mégis azt hiszik, ők majd beszorulnak. Van, aki pedig egyszerűen a nehézségektől fél. A vége azonban mindig ugyanaz: Eufória. Az érzés, hogy képes vagyok rá, ott voltam, megcsináltam. És mennék máris vissza.

El kell ismerni, bármennyire próbálunk másoktól elkülönülni, valójában saját értékelésünket másokhoz viszonyítva állítjuk fel. Az átlaghoz képest tudunk viszonyítani, mennyire vagyunk intelligensek, szépek, műveltek, ügyesek. Ehhez képest gyakran hangoztatjuk, hogy nem érdekel mások véleménye, de ez persze nem igaz, hisz alaptermészetünk, hogy szeretnénk a csapatba tartozni. Vágyunk az elfogadásra, a szeretésre. A falka pedig csak azt fogadja be, aki nem túlságosan különbözik az átlagtól.

Más dolog, mikor felülmúljuk a többieket. Ez boldoggá tesz bennünket, erőt, és önbizalmat ad.

Azt már tudom, hogy jómagam ügyesebb vagyok az átlagnál (ez erőt, és önbizalmat ad), viszont a gyerekeimet most láttam először ilyen próbatételen. A bátorság és az önfegyelem megvan benük(hurrá!), az ügyességük átlagos. (Ákos nem volt ott, mert péntek délután focibajnokságra ment, és nem akarta a csapatát cserben hagyni. Respekt neki ezért.) Mondom, átlagosak. Még a kicsinél is voltak sokkal- sokkal ügyetlenebb gyerekek, pedig ők kéttanyelvű iskolában teljesítenek átlagos, vagy jó szinten. Jól tanulnak a béna mozgásukkal együtt. Hogyan lehet ez? Hogyan lehet, hogy az én, fejlesztésre készülő fiam lekörözi őket? Újabb kérdés, aminek utánajárok, bár a választ már most is sejtem. Nyilván teljesen más idegi kapcsolatok vezérlik a barlangban mocorgást, mint az írás- olvasást.

Jó volt már ez a szép, őszi kirándulás, hiányzott nagyon, de alaposan tönkre vágott. Péntek óta nyilvánvaló, hogy a hűvös, nedves közeg csak gerjeszti az ízületi problémákat. Már nappalra sem csillapodik a fájdalom, úgyhogy éppen ideje kijárni az ügy végét.

Szombaton Bobiék családi napja volt (ja, bocs! Családi napUNK volt!). Izgultam, mert nemcsak Bobi, de én is nehezen illeszkedek be új társaságba. Csak addig van gondom ezzel, amíg valaki nem nyit felém, de mindig tartok attól, hogy majd nem fog nyitni senki sem. Ez hülyeség. Vagyok annyira furcsa, hogy előbb- utóbb valaki mindig észrevesz, és akar velem barátkozni, de a stressz azért bennem van mégis. Szóval most is úgy volt, hogy izgultam, persze feleslegesen. Végtelen kedvesek a szülőtársak. Látszik, hogy összetartó gárdásról van szó. Főképpen szimpatikus lettem nekik, mikor előkerült a fotómasina és a gitár (melyeket barátkozási segédeszköz gyanánt vittem magammal). Jó, hát szeretek fotózni, a gitár is fontos, de volt azért ebben egy kis számítás is részemről. Szeretném, ha könnyen menne a beilleszkedés a gyereknek. Szeretném, ha az önértékelése kicsit jobb lenne, magabiztosabbá válna, és néha van egy olyan ostoba reményem, hogy ebben segíthetek neki. Pedig nem ám, sőt. Ezt a harcot neki kell megvívni, és ahogy elnéztem, nem lesz egyszerű. Amilyen természetességgel megküzd a barlanggal, vagy futás közben a másodpercekkel (úgy néz ki, elég jó futó lesz az atlétikai csapatban), olyan komoly feladat neki az emberi viszonyok útvesztőjén átjutni.

A tanulás öröm is lehet

2010-09-23T08:28:00.002+02:00

"Legelőször is szemléletbeli változásra lenne szükség. Tudnunk kell, hogy a gyermeknek rossz ez az állapot, szenved tőle és semmi köze az akaratához. Boldogan teljesítené a vele szemben támasztott követelményeket, ha tudná. Senkinek nem jó a sikertelenség. A felnőtt ember sem tud könnyedén megbirkózni vele. Hogyan lehetne ezt elvárni egy kisgyermektől, akinek még fejletlenek a problémamegoldó stratégiái? Ki járna be szívesen egy olyan munkahelyre, ahol nem tudja elvégezni a rábízott munkát, ráadásul még el is marasztalják a kollégái előtt? A gyermekek nem mondhatják, hogy "nem csinálom tovább". Még ha meg is fogalmazzák ezt szóban vagy egyéb tünetekben, környezetük nem veszi figyelembe tiltakozásukat. A kisgyermek nem érti, mit akarnak tőle, csak érzi, hogy valami nincs rendben."

Köszönöm, köszönöm Kulcsár Mihálynénak, hogy megírta ezt a könyvet, az Ötpöttynek, hogy hozzájuttatott, és a fiamnak, hogy ilyen különleges gyerek. Ha ő egy átlagos fiú lenne, valószínűleg soha nem kezdtem volna el foglalkozni a figyelemzavaros állapottal, így viszont kiderült, hogy borzasztóan érdekel. Magamban meg is ígértem neki, hogy minden erőmmel segíteni fogom, hogy jóvátegyem a mulasztást, amiért eddig nem vettem észre a problémáit. A könyv tegnap óta a letehetetlen kategóriába lépett nálam, és amolyan heuréka élményekkel bombáz. Jelenleg azt gondolom, sok- sok szülőnek legalább egy kivonatot kellene ismernie belőle, hogy időben felismerje- elfogadja, hogy igenis, a gyerekének gondjai vannak, ehhez mérten másként kell őt elfogadni, elvárásokat támasztani irányában. Megkockáztatom, talán minden gyereknél elkél ez a fajta fejlesztés, amit a módszer kínál. Az a fajta fejlesztés ez, ami akkor sem árt, ha nincs rá szükség. Látva a gyakorlatokat, régi drámás múltammal már keresgélek mögéjük olyan játékokat, melyek még érdekesebbé tehetik a kicsiknek a mozgást.

Ps: Azt hiszem, fogok nyitni itt a blogon egy olyan aloldalt, amely a figyelemzavarral foglalkozik, és ahová olyan játékokat gyűjtök össze, amiket bárki játszhat a gyerekével, és amikkel erősíteni tudja az ő készségeit.
Ehhez persze kell itt egy kis átalakítás, melyet egy dizájnváltással is szeretnék egybekötni.

Repedezik

2010-09-22T08:04:00.003+02:00

Attól tartok, elkövetkezett rémálmaim legrémesebbike. Ma reggel került a kezembe a levél, melyben az áll, hogy menjek vissza megismételni a rákszűrésemet.
Igen, ez az, amitől mindig is rettegtem, amitől feláll a szőr a hátamon, és a gyomrom babszemnyire húzódik össze. Ennyitől: Az Önnél elvégzett rákszűrés OLYAN EREDMÉNYT adott, ami a megismétlést teszi szükségessé.
Nem tudtam azonnal gép elé ülni, hogy elkezdjem magamat még jobban kikészíteni azzal, hogy információknak nézek utána az interneten, mert éppen utaztunk befelé a buszon. Ja, azt nem is meséltem, hogy mostanában olykor tömegközlekedünk. Így, nagycsaládosként boldogítóan olcsó, amellett pedig élvezem az ifjú diákok társaságát. Mintha a közelségük jót tenne a szarkalábaimnak, hehe...
Szóval a buszon álldogáltunk, de most nem nagyon tudtam élvezni a miliőt, mert a fejemben furcsa kopogást hallottam. Azt kopogta valami ütemesen, és elhessinthetetlenül, hogy "itt van, meg- jött, itt van, meg- jött..." Jaj, jaj! Nyilván látszott is rajtam valami, mert a fiúk szörnyen nyugtalanok lettek. Kérdezgettek, Nagyfiam pedig a szeme sarkából figyelt végig. Mit mondhatnék nekik? Nem mondhatom, hogy félek a ráktól. Bumm. Ez olyan lenne nekik, mint a fejlövés (épp, mint nekem). Így azt mondom, van egy kis problémám, majd megoldom.
Most itt vagyok az irodában, várom a rendelés kezdetét, hogy telefonálhassak. Természetesen már tájékozódtam, így azt fogom kérni: Doktor úr! Csak annyit mondjon: P3, vagy P4... avagy P5 (jájjj!)
Azt már tudom ugyanis, hogy nem FELTÉTLEN halálos ítélet egy ilyen levél, éppenséggel lehet, hogy az a gyulladásos góc lett meg, ami az állandó ízületi fájdalmaimat okozza. Persze lehet, hogy mindez csak álom... Ki tudja, mi zajlik bennem.

Különös mindenesetre, ahogy az ember életritmusa egyetlen pillanat alatt meg tud repedni. Tegnap terveket szövögettem, ma reggel pedig az zakatolt bennem, hogy mekkora veszélybe kerülhetnek a fiaim, ha valami erőteljes problémám lesz (van).
5 perc múlva telefonálok, és meglátjuk, marad a repedés, avagy a szilánkok kihullanak a keretből, és a szemem láttára összetörnek.

Ps:
9 óra 11:

Bocsánat, bocsánat, végre sikerült beszélnem velük. Az asszisztens- amint meghallotta a hangom- azonnal megkért, hogy ne aggódjak (persze, ő is nő, sejti, mit jelent egy ilyen levél), semmi rákos elváltozásom nincs, csak valami állati gyulladás. Menjek be, amint tudok, hogy ezt rendbehozzák.

Két kérdésem van:

- Miért van az, hogy bármilyen eredményed van, egy formalevelet küldenek, amitől a szíved azonnal megáll, agyvérzést kapsz, és a saját halálod látod magad előtt? Miért nincs legalább 3 típusú formalevél az ilyen szűrések után, mondjuk így:

a, Kedves Asszonyom, Önnek kóborló, alattomosan megbújó gyulladása van, mely további kezelést igényel, kérem, látogasson meg ráérő idejében, hogy orvosoljuk a bajt.

b, Asszonyom. Üljön le! Az Ön citológiai ereménye nem túl biztató. Lélegezzen mélyeket, és bizakodjon. Hála annak, hogy a szűrésekre vonatkozó szabályokat betartotta, még van 30 % esélye az öregkor megélésére.

c, Mrs. Nem túl Szerencsés! Azt javaslom, menjen el családi fotót készíttetni, kezdje el videóra mondani gyermekeinek szánt útravalóit és gondoskodni nevelésükről, majd ha minden előkészületet megtett, fáradjon (költözzön) be a legközelebbi onkológiára (halálgyárba). Olvassa a Bibliát, és annak az elenyésző kisebbségnek a biztatásait, akik valami isteni ajándék folytán kigyógyultak a rákból!

Lehetne ilyet?
Az előbb megnéztem az arcom. Megöregedett ezalatt a három óra alatt.
Kell ezt tenni velem?

- Ne feledkezzünk meg a második kérdésről! Még megvan az a teljes vérképem, amit az izületi bajaim miatt csináltak 3 hete. A doktornő szerint a legkisebb gyulladást is megmutatja ez a vizsgálat. Hoppáré! És nekem tökéletes lett. Rá két napra elkészült a szűrés, mely mégis gyulladást mutat. Naaa??? De tudod mit? Nem érdekel! Egy érdekel, mégpedig hogy így elhangzott a telefonba: rákra utaló szűrés negatív!

Ps2:
És azon gondolkodtál már, mennyire abszurd, hogy az orvoslás a jó hírt úgy közli: NEGATÍV. Hát nem hallotttak ők a pozitív gondolkodásról? Arról, hogy a lélekre az hatna jól, ha ez így szólna: az ön eredménye POZITÍV. Áh, az egész hozzáállás rossz.

Ps3:
A bejegyzés okafogyott és riasztó, mégsem törlöm, mert azért van tanulsága.
Amikor álltam a buszon halálos félelemben, a kávés történeten gondolkodtam. Azon, amelyik az élet fontosságáról szól. Az jutott eszembe, hogy mennyire igaz ez az anekdota, és mennyire jó, hogy éppen most mesélte el nekem apa. Nem számít semmi a világon, csak maga az élet. Ezt akkor látjuk, mikor egy halvány pillanatra közel kerül az elvesztésének lehetősége. Bobi nem jól tanul? Mit számít a tanulás, mikor attól félek, hogy nem tudok segíteni neki felnőni? Hol van ehhez képest a tanulás? Ákos fecseg, és ezért megdorgálják? Mit számít, ha nem hallom többé a fecsegését? Nagyfiam flegma velem? Mit számít, mikor a szemében látom a rettegést, hogy elveszít? És mr. D? Az ő élete is fenekestül felfordulna, ha én elmennék. Most akkor magam miatt maradnék, vagy őket nem merem itt hagyni? Újabb gondolkodni való.
Talán ezek az ijesztések arra valók, hogy az ember felkészüljön arra a Nagy Ijedtségre, ami előbb- utóbb tényleg eljön. Hogy addigra megszokja az elhűlő végtagokat, a remegést, a szorítást a torokban.
Hogy majd ne legyen annyira szokatlan a gondolat: Az én időm is eljön egyszer.

Köszönöm az aggódást, és bocsánat a vaklármáért. Jól esett kiírni a félelmeimet, és nem győzök hálás lenni, hogy ilyen hamar felébredtem a rémálomból..

Lépések előre

2010-09-21T11:00:00.003+02:00

A helyzet egyre izgalmasabbá válik. Na, de tényleg annyiszor mondtam már, hogy ha az ember kapaszkodik, akkor azért mindig kap valami fogódzót, ami segíti a talpon maradását.
Tegnap alaposan elkezdtem beásni magam abba a problémába, amit a gyerek gyógytornáztatása, és egyéb fejlesztése jelent. Szerintem teljes joggal beszélhetek problémáról, ugyanis gyorsan világossá vált, hogy esetünkben túl késői a kapkodás, már rég el kellett volna kezdeni a fejlesztést, ráadásul az a bizonyos Alapozó terápia, amire szüksége van, nagyjából totálisan borítja is a családi költségvetésünket. Elképesztő összegekért vállalják az ilyen fejlesztéseket, és bizony ahhoz, hogy hatásos legyen, hetente többször kell elhordani a gyereket a tornászhoz, ráadásul hosszú időn keresztül. Jócskán elkenődtem, és egyre inkább adta magát a kérdés, hogy a legjobb az lenne, ha én magam fejleszthetném Bobit. Természetesen a szakemberek elzárkóznak attól, hogy könyvből, megnézésből tájékozódj, hisz nem rossz az nekik, ha ezt az egész tudományt (vagy azért annak mégse nevezzük) valamiféle misztikum és rejtély övezi. Emellett persze egyértelmű, hogy nem kell ebbe a dologba mindenkinek belekontárkodni ( Itt jegyezném meg, hogy történt már olyan, hogy gyermeke betegsége kapcsán lett szülőből magasan képzett orvos vagy biológus, még ha nem is volt papírja róla. Az elkötelezettség és aggodalom sok csodára képes.) Szóval még mindig nem tudom pontosan, hogy mi is az ALAPOZÓ TERÁPIA, de azt már igen, hogy állítólag mindennek alfája és omegája.

Micsoda szerencse, hogy van pedagógus diplomám, így gyakorlatilag a mai napig bármilyen továbbképzésre bejuthatok, ami csak a szakmabeliknek engedélyezett.
Micsoda szerencse, addig szörföztem induló tanfolyamok után, míg kiderült, hogy éppen Kecskeméten indítanak egy 60 órás képzést októberben.
Drágáim! Október végére OKJ- s papírom lehet (lesz) Alapozó terápiából! Hinnéd, ha nem én mondom? És kivel beszéltem telefonon úgy elsőre? Valakivel, aki már adja is a tankönyvet, így előre. Valaki, aki használja a módszert, és kérés nélkül felajánlotta a segítségét, hogy addig is tudjak a gyerekemmel foglalkozni, amíg ez a pár hét eltelik.
Mit gondoljak?
Szerencsés vagyok, azt gondolom.
Eszembe jutott még néhány dolog, ahogy Bobit figyeltem, tanítottam az elmúlt napokban. Természetesen rettentően sajnálom őt, mikor a küszködését látom, de valahol ez az állapot- a figyelemzavar, a hiperaktivitás- (talán a személyes érintettség miatt) őrületesen elkezdett érdekelni. Nagyon várom a tanfolyamot, és bizony éppen előző bejegyzésemhez kapcsolódva (hogyan teremtsek egzisztenciát az otthonomhoz igazodva) az is benne van ebben, hogy gyakorlatilag egy újabb szakmát készülök elvégezni.
Novembertől amellett, hogy a fiamat tudom segíteni (hurrá!), jogom lesz más gyerekekkel is törődni.
Nem látom még előre, mi minden sülhet ki ebből, mégis úgy tekintek a lehetőségre, mint egy ajándékra. Kissé drága ajándék persze, hisz nekem nem finanszírozza egy háttérintézmény a tanfolyam árát, mint kötelező továbbképzést, de valahogy majd ezt is megoldjuk. Szerencsére mr. D. teljesen egyetért velem, és támogatja az elképzelésemet.

Ps: Virág ötletei nyomán kitaláltam a fiúknak egy lapbook- ot, melynek elkészítésén kb. 3 órát dolgoztunk tegnap délután. Ezalatt az idő alatt kellett nekik írni, olvasni, színezni, ragasztani, vágni, szavakat értelmezni és szétválogatni. Ja, és némi önismeretet gyakorolni, hisz a kis lapozókönyv (kicsi, hahaha!... egy óriási, szétnyitható szív) róluk szól (talán azért annyira kedves nekik). Míg elkészültek, összegyűjtöttük a külső- belső tulajdonságaikat, megírták a személyes adataikat (többek közt a kedvenc étel- ital stb., vagyis olyasmiket, ami a gyereknek fontos), családrajz készült, valamint saját kézzel rajzolt önarckép.
Talán délután tudok fotót tenni a művekről, és már az is bizonyos, hogy további lapbookokat fogok készíteni, ugyanis ilyen örömmel még nem láttam tanulni a fiúkat.

Újra bizakodom.

Miért is jó?

2010-09-20T07:50:00.000+02:00

És természetesen kérdés, hogy miért jó hír az, ha a gyerek beteg.
Azért kérem szépen, mert valójában nem az (nem beteg, csak picit náthás), vagyis a tanító néni túlbuzgósága néhány nap pihenőhöz juttatja, amely nem ágyban fekvős, lázas szenvedés, hanem lehetőség arra, hogy megnézzem, mire jutunk, ha itthon tanulunk. Ezt próbálgattuk a napokban és még ma is kaptunk haladékot tanítási szünet okán.
Mit is mondhatnék? Nincs koránkelés, itt kezdődik. Ő nagyon nehezen ébred, így eleve minden napja rosszul kezdődik. Igyekszem sok- sok mozgást és játékot, ezzel együtt kevesebb elvont gondolkodást kínálni neki. Tudom, hogy már (!) másodikos, ezért ennek a folyton tevékenykedtetésnek lejár az ideje, de erről a szabályról nem veszek tudomást. Véleményem szerint még a nagyoknak is szüksége van a megtapasztalásra, sőt, ha úgy vesszük, én magam is mindent megfogdosok, megszagolok, és azt tudom jól megtanulni, amit a lehető legtöbb érzékszervemmel megtapasztalok. Nem veszem el a figyelemzavaros gyerekemtől ezt az élményt.
Nem voltam felkészülve arra, hogy most itthon marad, így csak ötleteltem a tanulását illetően, de azért volt remek környezet- és matek óra a piacon, a kertben, aztán helyrepakoltunk néhány matematikai hiányt pálcákkal, popcornnal, gyümölccsel, olvastunk Shrek mesét, majd másoltunk a könyvből. Mikor láttam, hogy fárad, játszottam vele néhány kinezológiából lopott gyakorlatot, hogy újra tudjon figyelni. Minden jól ment, amíg nem hagytam magára. Amint a hagyományos formában kellett dolgoznia, újra nehézségei támadtak.
Mit mondjak erre? Valahogy háttérbe szorultak a gyönyörű kirándulásaim, az ambícióim, és folyton azon jár a fejem, hogyan teremthetném meg a lehetőséget, hogy negyedikig (de legalább ebben az évben... hm, és a következőben) itthon tanulhasson a gyerek. Jelenleg ezt látom esélynek arra, hogy felzárkózzon.

Nagyon érdekes dolog történt. Nagyjából sejtem, hogy hol csorbult Bobinak az a fajta mozgáslehetősége, ami az idegpályák kapcsolódását segíti (nem akarok felelőst keresni, de azért muszáj elgondolkodnom, hogy miképpen lehetséges, hogy 3 gyerekből kettő tehetséges, egy pedig- aki családi okok miatt évekig meg volt fosztva a fesztelen mozgás lehetőségétől- ilyen problémákkal küzd), és most, mikor szeretném ezt pótolni, eszembe jutott az a nagy, gumis gimnasztikai labda, amiről mindenféle jókat hallottam már. Vettem (igen, most, ÉPPEN MOST kapni is lehet nálunk), és döbbenten láttam, hogy a gyerek úgy vette birtokba, mintha mindig is erre vágyott volna. Ezzel kel és ezzel fekszik, gurigatja magát rajta, egyensúlyoz fáradhatatlanul. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezúttal nem érdekel, apósom hogyan dúlfúl az alsó lakásban az esetleges zaj miatt. Mondhatni, szarok rá, kit mennyire bosszant a labdán hempergő gyerek hangja, mert ez most jár neki. Nyolc évesen éppen ideje megélnie ezeket a kezdetleges, egyszerű mozdulatokat. Így talán esélyt kap, hogy a fejében helyre kerüljenek a dolgok. Ezzel együtt persze elindultak hivatalosan is a fejlesztésre irányuló előkészületek, és itt is mondom, hogy neten végezhető, otthoni munkát keresek (már ha valakinek van valamilyen ötlete ezzel kapcsolatban, örömmel fogadnám akár privátban is), hogy tudjak lépni az itthoni tanítás irányába.
Nincs most jobb ötletem.

Csészék

2010-09-19T21:33:00.000+02:00

Egy idős professzort egy napon a tanítványai látogattak meg. Kávéval akarta őket kínálni, de a konyhájában nem volt annyi csésze, ahány vendég üldögélt a nappaliban, így hát előszedett mindenféle bögréket, poharakat, még talán műanyag csibrik is került a tálcára. Kitöltötte a kávét, majd mikor bevitte, mindenki vett magának egyet. Az elsők, az ügyesek, a szemfülesek míves porcelánból ittak, mások az egyszerűbbekből. Akkor a professzor azt mondta: Látjátok, milyen különös. Ha meggondoljuk, itt a tálcán az életünk lényege. Hisz a csomagolás, a kerettörténet mindenkinél más. Van, aki cizellált csészét kap, más csorba bögrét, de a lényeg... az mindenkinek ugyanaz, és éppenséggel a "pohártól" függetlenül teljesen egyforma. Ez pedig nem egyéb, mint maga az élet.

A kendő

2010-09-19T07:01:00.000+02:00

A minap betévedtem valamelyik turkálóba. Egyre jobban utálok bármit vásárolni, de ha olyat látok kiplakátolva, hogy minden darab 200 Ft, az azért felkelti a figyelmem. Nyilvánvaló, hogy túl sokat nem várhat az ember ennyi pénzért (konyharuhát vettem 180- ért, akkor milyen ruhára gondolhatok 20 ft- tal többért?), viszont ezúttal két olyan "rongy" azért a kezembe akadt, amiket megpillantva a szívem hevesebben dobogott. Két hosszú muszlinsál, melyek a bokámig képesek lengeni, de úgy a fejemre tekerhetem akár, ahogy az iszlám nők rejtik el a hajukat. Az egyik sál rózsaszínű és mélykék- csodaszép darab. Ahogy a szél néha alákap, a jellegzetes Kis Herceg képet juttatja eszembe. A másik kendő élénk fűzöld, teliszórva apró, ezüstös pöttyökkel.
Mikor megszereztem őket, a kéket rögtön fel is vettem, és belibegtem benne dolgozni. Üldögéltem az asztalnál, s Atibi elmesélte, hogy eszébe jutott neki róla(m) egy film. A főszereplő egy nő, aki szerencsétlen vásárlás- mániás, ezzel együtt persze vicces és tehetséges, és akinek sehogy sem akar bejönni az élet. Egy napon egy zöld sálnak köszönhetően valami kalandba keveredik, s végül (természetesen) megoldódnak a problémái (mer' ez így szokott lenni, hahaha).
Azóta elolvastam a film történetét, és rájöttem, hogy a kendő csak egy kis szelete a történetnek (egy morzsányi momentum, ráadásul mint mondottam, én gyűlölök vásárolni), de akkor jót vigyorogtam azon, hogy milyen érdekes, hogy a táskámban ott a zöld sál is (bár erről akkor még Atibi mit se sejtett). Arra gondoltam, hogy talán tényleg rossz ómen a kendő, talán ő maga a szerencsétlenség szimbóluma. Teljesen abszurd a párhuzam, semmi alapja a történet és a kendő ilyen kapcsolatának, de ez meg mindegy.
Nézegettem, rakosgattam a sálat, végül pár nap múlva mégis felvettem.
Aznap elszakadt az autó ékszíja, s én kora reggel az autópálya szélén várakoztam, míg Atibi értünk jött, hogy bevigyen Kecskemétre. Telefon persze nem volt nálam, mert azt otthon felejtettem, csak a fiaméról tudtam ide- oda szólni, viszont ahhoz a készülékhez nem értek, s a számaim sincsenek benne, tehát gyakorlatilag a külvilágtól elzárva tengődtem. Miután beértünk a városba, és mindenki megfelelően elkésett, dolgoztunk egy picikét, majd megkezdtük az autóm hazavontatását. Beugrottunk Atibi kocsijába, s lám, nem indult. Betoltuk, elgurultunk a szerelőhöz, aki kimondta ítéletét: önindító.
Remek.
Remek, hisz legalább tolásra indul, ergo ha nem állítjuk le, akár örökké mehet. Szerencsésen hazahúztuk az én kocsimat, majd magamhoz vettem a telefont, és visszarobogtunk az irodába. Néhány óra nyugalom következett, ám eddigre a zöld kendő már gúnyolódások, rossz ízű megjegyzések céltáblája lett, én azonban tartottam magam, és kihívva a sorsot magam ellen, szorosabbra húztam a nyakam körül.
A nap lassan véget ért, már csak a fiúkat kellett összeszednem, hogy egy kellemes autóbusszal hazajussunk. Nagy baj már nem lehet. És tényleg nem. Sőt, ha úgy vesszük, az iskolában remek hír vár: Bobit vigyem orvoshoz, mert csúnyán köhög. Nos, ez volt az a pillanat, mikor szép csendesen lehúztam a nyakamból a kendőt, és a táskába csúsztattam. Nem mintha babonás lennék. Nem vagyok az. Csak éppen úgy éreztem, olyan szorosan tekeredik rám, hogy menten megfulladok... de legalábbis elbőgöm magam.

A legigazibb

2010-09-15T21:28:00.000+02:00

"Én mindig értem, amit a tanár mond, de ő sose érti, amit én csinálok."

Elfogadni

2010-09-13T09:02:00.002+02:00

Nagyon ciki már tényleg, hogy lassan ilyen gyereknevelde blog leszek. Régebben mintha sokfélébb lettem volna, manapság meg csak munka és a fiúk. Nem jó, nem tetszik. Azt jelzi, hogy alaposan beszűkültek a gondolataim.
Gyerek van most is.
Úgy érzem, megváltozott a hozzáállásom Bobi problémáját illetően. Ezt a változást leginkább a pedagógusok váltották ki bennem. Tudod, mikor azt mondja nekem a tanárnő, hogy szerinte nehéz helyzete van ennek a kisgyereknek (mármint az enyémnek), hisz minden eredményért tízszeres küzdelmet kell vívnia, mint másoknak, akkor az olyan másabb, mint mindig azt hallani, hogy nem figyel... hát nem figyel az a gyerek, (ergo ROSSZ a gyerek). Ez utóbbitól dacos leszek, és azt mondom, hogy el van túlozva a gond. Hagyják a fiamat békén, szeressék, "lássák", és majd azután én is nyitottabb leszek a "rosszaságát" illetően. Ha azt hallom, hogy a figyelmét nem tudja koncentrálni, csak ember- ember kapcsolatban, akkor ettől megértem, miért nem veszem én annyira észre, hogy hátráltatva van. Nem látom, hisz itthon állandóan kontrollálom, követem, amit csinál, folyamatosan utasítom, ezért nem zavarodik össze. Nagyságrendekkel jobban teljesít ebben a felállásban, mint akkor, mikor 28 gyerek közül ő az 1 (vagy inkább ő csak 1). /Figyelem, és olvasom Virágot, és egyrészt respekt neki, hogy fel tudta- merte vállalni az otthontanulást, másrészt irigylem is végtelenül, mert egyértelmű, hogy az én fiam is jobban tudna tanulni, ha otthon maradhatna. Ez persze nálunk kivitelezhetetlen. Az ok végtelen egyszerű: a keresetemre szükség van. Pont/.
Amúgy meg olvasok erről a Bobi- típusú figyelemzavarról, és azt kell mondjam, meglehetősen alattomos, és aljas. Miután nem párosul mondjuk hiperaktivitással, könnyen gondolnánk, hogy figyelmetlenség (amit amúgy is gyakran használunk olyan gyerekekre, akik túlzott magabiztosság, vagy sietség okán összecsapják a feladataikat, és olcsó hibákat ejtenek). Bobinál ez ennél komolyabb. Bármi képes elvonni a figyelmét a feladatról, valamint három- négy egymást követő utasítást már összezavar, elfelejt. Ilyenkor vagy szidalmazzák, vagy kigúnyolják, vagy - mint jelen esetben - látva a problémát, igyekeznek segíteni neki (köszönet érte Á. néninek).
Mit tehet ilyenkor a "nemősanya" Doris? Kérlek szépen, jobb híján olvasok a neten, és olyan technikákat, játékokat keresek, amik segítenek az összpontosításban. Ezeket csinálgatjuk otthon tanulás és gyakorlás közben, úgy tűnik, sikerrel. A gyakorlatok után mindig jobban megy a feladatmegoldás. Aztán ott van még a tarsolyban a kézzel fogható jutalmazás. Nagy divat az iskolában a Bakugan, aminek az értelmét nem szeretném most kifejteni, mert különösebben nem ismerem. Gyűjtik a gyerekek a figurákat, majd cserélgetik, erőpontokat nézegetnek, harcokat vívnak. Egy figura 500 Ft- tól indul, és mehet egyre feljebb. Mostantól olykor kapnak egyet a gyerekeim. Vagy a zsebpénzükből a felét fizetik, én a másik felét (ezt a módszert szeretem legjobban, mivel nekem spórolós, ők meg érzékelik a pénz súlyát). Több haszonnal is bír a szörny- őrület: egyrészt így nem lógnak ki a (bakugan)közösségből, küzdenek a jó jegyekért, hogy gyűlhessenek a figuráik.
A gyűjtés amúgy is jó dolog szerintem. Kitartás kell hozzá, elszántság és összpontosítás. Ott a cél, meg kell szerezni, ügyelni rá és hasonlók. Hogy éppen most bakugánnak hívják az áhított kincset? Mit tegyünk, ha ma már nem a kártyanaptár a divat? El kell fogadni a szörnyeket (IS).

Morning show

2010-09-10T08:41:00.001+02:00

Rá kell jönnöm, hogy bármikor kelhetek, akkor is képtelenség, hogy időben beérjünk a városba. Most a háromnegyed hatnál tartok. Olyankor jó anyához mérten egyenként keltegetem a fiúkat (én persze már egy órája fent vagyok), miközben magyarázom nekik, hogy reggel van, kelni kell, megyünk, de ne adják föl, már csak 5, 4, 3, 2, 1 nap van hátra a jogos lustálkodásig.
Ákos rendben van, felül, nagyokat pislog, majd kimászik az ágyból, és indul ruhát húzni. Ő ott akad el, mikor meglátja a reggelit, ugyanis arról eszébe jut, hogy kakilnia kell. A wc-re ülve persze megpilled (abbamarad ugyanis a folyamatos mozgás), így jó tíz perc múlva nekem kell bemennem hozzá, hogy felébresszem. Eközben Bobi a takaró alatt mantrázza: nehéz felkelni, nehéz felkelni. Még három kedves szólás van bennem, utána megpattan valami a fejemben, és lerántom róla az ágyneműt. Lassan kitápászkodik, melléül a kikészített ruhájának, és nyitott szemmel tovább szundikál.
Pizsamában rohangálok, tízórait készítek, vajat kenek a kenyérre, majd eszembe jut, hogy a Nagynak még nem szóltam- sőt, tegnap megígértem neki, hogy az őszi cipője is elő lesz halászva a sufniból. Lerohanok a lépcső alá, bebújok a pókhálók közé, és túrok. Cipő megvan, vissza föl, a fiúk közben felöltöztek, már a konyhaasztalnál veszekszenek. Reggeli be a szájba, én kezdem az újabb kört: igyekezzél, menni kéne, haladjunk, haladjunk. Ők tömik magukba a kaját, majd eszükbe jut a bionicle- s lexikonjuk, és hogy meg kellene tanulni a Matoran abc- t (A magyart talán először is, bocs). Nem ám akármikor megtanulni! MOST megtanulni, sőt titkosírásra lefordítani pár mondatot az aktuális háziolvasmányból. Egyikük már hozza is a könyvet. Két falat között a jeleket tanulmányozzák, Nagyfiam pedig szól, hogy vasaljam már ki a haját, léci, mert a tegnapi eső behullámosította teljesen. Az gagyi. Jó, de gyorsan, és lám, az eső megint esik, úgyis mindegy akkor meg, hagyjuk inkább.
Az óra ketyeg, ellenőrzöm az uzsonnás, tisztaságis, rajzos, technikás zsákokat (2x4 db), odaadom a befizetni valókat (külön kiborítékolva a pontos összegeket).
Ha MOST elindulunk cipőt húzni, és kocsiba vágjuk magunkat, gond nélkül beérünk. Mindenki feláll, én kurjongatok, hogy a tányért, csészét rakják el maguk után, és úgy is tesznek, csak kicsit lassabban, mint képzeltem. Futok a szétguruló poharak után, de nincs még gond, az ilyen esetekre ugyanis mindig megtartok plusz 5 percet.
Tehát indulunk lefelé, cipők fel, garázsajtó kinyit, mikor feltűnik, hogy valaki hiányzik. Visszarohanok, hát Bobi legózik elmélyülten a "gyerekbe" (ez a szobájuk beceneve). Lecimbálom az emeletről, akkor meg az derül ki, hogy Ákos hagyta fent valamelyik plusz zsákját a négyből (meg sem kísérlem, hogy tudjam, melyiket), így ő tűnik el néhány percre. A többiek özönlenek kifelé, pakolnak be a csomagtartóba, lassan mindenki itt van. Bár a pluszba szánt perceket rég felemésztettük, még bizakodom. Ha elég gyorsan hajtok, még van esélyünk. Hurrá, üljetek be, övet bekapcs, már csak én vagyok hátra! Táskám, cipőm, lakás bezár...

Futás, jók vagyunk! MÉG ÉPPEN BEÉRÜNK.

De ni! Mi ez itt a térdem körül, ahogy lépek? Ez a lassan leereszkedő, veszélyesen ismerős ruhadarab? Csak nem a pizsamám kinyúlt gumija kúszik éppen lefelé a derekamról? Vagy igen?

Jó. Akkor kezdjünk el gondolkodni azon, mit fogunk mondani a késés miatt.

Álomutazás

2010-09-09T16:31:00.004+02:00

Bye- bye szépséges horvát tengerpart! Gondolatban elbúcsúzom egy időre meg nem pillantott partjaidtól!

Miért képzeltem, hogy ma este már ott fogom a langyos homokba befúrni a lábaimat? Miért? Miért?
Nem fúrom bele a lábamat.
A busz nem telt meg, így az a bizonyos iroda visszafújta a programot.
Nagy sóhaj, köszönjük szépen, hogy gondoltak ránk, egy csepp könnyet elmorzsolunk a szemünk sarkában, és megyünk vasárnap barantás fesztiválra. Megnézem már ezt a barantát, mert most annyira odavannak vele egyes ősmagyarok, hogy kíváncsi lettem, mit rejt. Ráadásul van egy honfoglalással foglalkozó kirándulásom, ahhoz pedig jó lenne valaki, aki ért ehhez a dologhoz.
Múltkor felhívtam egy embert. Huba- így hívták. Érted: Ond, Kond, Tas, Huba... ahogy a madárgyűrűzőm felesége Madarász előnévvel rendelkezik (Csippantom az ilyen beszélő neveket. Hadd ne meséljek a Somogyi Koppány nevezetű ismerősömről, hehe!). Szóval Huba.
Felhívom, hogy kellene nekem Salgótarján mellett mozdítható barantás ezért, meg ezért. Erre 3 perc alatt elmesélte, hogy ő már nem foglalkozik harcművészettel, hanem az emberi egységet teremti meg a barantával (bocsi, fokosokkal, botokkal hadonásznak egymás arca előtt). Egységet a családban, valamint a nő nagyságát, mert ez a mostani társadalom mérhetetlenül lezüllesztette a nőket... egyszerűen szolgasorba taszította őket, mert ma egy nő, aki szül három gyereket, az cseléddé válik (köszííí!), pedig a társadalom valójában a nőkön áll (vagy bukik), és őseink társadalma is a nőktől függött, mert a legnagyobb döntéseket a vénasszonyok tanácsa hozta. Árpád apánk pedig azért lett önggyilkos (HA NEM TUDNÁD!!!), mert nem tudta a nőket kellően megóvni, s ezt az ő lelkiismérete már nem tudta elviselni. Szóval ez a nyugati posvánnyal mételyezett magyar kultúra már nem is magyar kultúra, mert ha valaki Petőfit szaval, az még nem kultúra, csak ha ötszázan szavalják Petőfit, az nevezhető magyar kultúrának. Nem tud tehát segíteni, de ha személyesen megbeszélnénk az ő filozófiáját, akkor talán megérteném. Lehet, hogy segítene is.
Én eközben?
Igen. Aham. Ja, tényleg. Ennyi voltam nagyjából.
Megyek most, megfigyelem őket közelebbről itt, Kecskemét mellett, és próbálok névjegykártyákat is szerezni. Remélem, nem karikás ostorral csettintik a kézjegyüket a homlokomra.
Lássuk be, egy honfoglaló játékba tényleg jó lenne passzítani a barantát. Elvégre őseink mégiscsak pergették azt a fokost, hát nem? Csattogatták az ostort. Persze nem az anyák méltóságáért küzdöttek, ( ez természetesen erősen kisebbíti az ő küzdelmük jelentőségét), de azért még így is érdemes ismerni és látni, azt hiszem.

Horvátországot nem bánom. Masszív kőszikla nyomta a gyomromat az utazást illetően, amit ha összevetünk elmúlt napokban született, depresszióban tocsogó irományaimmal, akár érthetővé is válik, miért nyomasztott annyira a négy napos lelépés. Vannak jelenleg fontosabb dolgok, mint egy álomutazás. Most, ha kinézek az ablakon (igen, még mindig itt vagyok az irodában) ragyog a nap, és úgy tűnik, az ősz végre megérkezett. Több hete nem voltunk semerre, úgyhogy zizegek erősen, és agyalgatok, merre kellene őszi kirándulás címen venni az irányt. Egypár utunk biztosan lesz még az első hóig, ám azokon ott akarom látni a fiúkat.

Ps: Mondjuk azt a fentebbi képet nézegetve van azért egy finom kis szúrás a masszív kőszikla helyén. De szúrásokhoz, beteljesületlen tervekhez meg hozzá vagyok szokva, már meg sem rezdülök.
A francba!

A lényegi lényeg

2010-09-08T09:03:00.001+02:00

Tegnap nem volt internet az irodában, így csak egy worldben lett eltéve az a szomorú bejegyzés, ami álmokról, félelmekről, szorongásról szól (hogy miért a munkahelyemen blogolok, az is benne van). Majd azt is ide applikálom, ha bemegyek ma, és már készen lesz a rúter, meg a modem, meg minden t- homeos ziziség. Ki voltam borulva, és ideges voltam a gyerek miatt, aztán délután szülői értekezletre mentem, és akkor megvilágosodtam. Köszönet érte K. Gabriellának, aki drámatanár, és csak úgy beröppent az értekezletre, hogy én végre megérthessem, hogy miért is ide lettek az én gyerekeim irányítva. Miért nem vették fel őket az eredeti helyre, és miért igen ide. Mi az OK? Mindig van OK, csak nem mindig látjuk azonnal. Szóval jött ez a nő, és én azonnal megszerettem. Csillogó szemek, elhivatottság, lelkesedés, és mellette a DRÁMA! Régi olvasóim tudják, hogy ez nekem szívügyem, végzettségem, és többször kipróbált tanítási módszerem. Tettem én már csodát ezzel. Hoztam én már ki gyereket a némaságból, mikor még naponta használtam.
Nos, ezúttal művészeti iskola keretében lesz jelen itt, és várják oda az én körömrágós, gátolt, önmagába zárt fiamat.
Láttam ezt a nőt, ahogyan mozgott, beszélt, kifutott a teremből, utána vissza, mert valamit bent felejtett, majd rájött, hogy nem, és újra elrohant. Igen!- gondoltam- Éppen ilyen a jó drámatanár. A külső világ eltörpül amellett, ami a fejében van, és képes megállíthatatlanul beszélni arról, amit csinál. Ő majd tudja, mit kell tennie a fiammal.

Nem ez a lényeg (de, baromira lényeg). Az a lényeg (a lényegi lényeg), hogy mikor már elkeserednék, már feladnám, akkor mindig történik valami, ami elmozdít. Mikor már kezdtem azt gondolni, hogy ostobaságot csináltam, mikor idehoztam a gyereket, akkor küldenek nekem egy embert, akiben meglátom a segítséget. Óriási lehetőség ez, amit csak az ért igazán, aki látott már drámával fejlesztett gyerekeket. Ez a nő mindent megváltoztathat, ami eddig történt a fiammal.
Nem tudok egyebet mondani.

Nem az nem

2010-09-07T11:51:00.004+02:00

Ha valaki elmegy most az irodaház folyosóján, hallhat valami jó kis jazzt. Azért jó ez a nagyon korai munkakezdés, mert az a magamra szánt aprócska idő, ami tavaly még hajnalonta volt lecsípve a napból, most átcsúszott erre az időszakra.
Most van időm kétségbe esni, vagy átgondolni a „hogyan tovább”- okat.
A zene elringat, ez jó így reggel.

Álmomban ikreket szültem. Egy már rendben ott volt velem, egy pedig bent ült a hasamban, és nem akart megszületni. Éreztem, ahogy veszítem el, csúszik lefelé bennem. Én tartottam a karommal, közben már kitapintottam a lábait a bőrömön keresztül, és tudtam, hogy már nem él, elment végképp. A következő pillanatban valaki azt mondta, már nem lehetett segíteni rajta. Nem???- sikoltottam- Olyan nincs, hogy nem! „Nem” az nincs semmiképpen. Fogtam a karomban a halott babát, és néztem. Nyugodt voltam. Akkor kinyitotta a szemét, és ez így volt természetes.

Anya egy fekete falat mosott. Tudtam, hogy ő nevezte el a gyerekeimet, mert én altatva voltam, mikor születtek. Kérdeztem, hogy hívják a kisfiút. Azt mondta, Aga, mert az napfényt jelent. És a kislányt?
- Ő Porl.
- Mi?
- Porl.
- Nem értem.
- Porl.
Százszor kérdeztem, mert tényleg hihetetlen volt, hogy ez legyen a neve.
- Tudod, az a francia név… valami Porl.
- Pörl? - kérdeztem én, de cseppet sem lettem ettől boldogabb.

Akkor fölébredtem, mert Bobi leesett mellőlem az ágyról. Sok órányi iskolai kínlódás után(miatt) azt kérte, velem alhasson. Szinte beleájult a párnákba, s mikor legurult, még fel sem ébredt. Átöleltem, mint egy kisbabát. Az én kisbabámat.

A helyzetét nevezhetném akár tragikusnak is. El is keseredhetnék. Tragikusan látok, és el vagyok keseredve. Sötéten látok most mindent vele kapcsolatban, bár a tanárnője bíztat és vigasztal. Azt mondja, sok dolog vissza fog jönni a tudásából, és majd belejön, de segítségre van szüksége. A nyár kimosott belőle mindent, ez a helyzet, és éjjel, ahogy alszik mellettem, egyáltalán nem látom benne a nyolc éves kisfiút. Egy babát látok még mindig. Ez nem jó. Rég nem kellene babának lennie. És nem kellene annak látnom. Hagynom - kényszerítenem- kellene, hogy felnőjön.

A körmét rágja. Azt mondtam, elfogadom, akármilyen, de nem akarom, hogy kirekesztődjön, ehhez pedig meg kell felelnie az elvárásoknak. Fontos, hogy jól menjenek a dolgok, hogy ne legyen feszült, és ne érezze alantasabbnak magát másoknál. A nyomástól, amit rákényszerítek, egyre feszültebb, és napról napra alantasabbnak érzi magát.
Megoldhatatlan helyzet.

Most küzdök. Keresek egy szakembert neki, sportolni fog, és egy kineziológussal is beszélek. Fel kell oldani benne a gátakat, mert úgy érzem, csúszik lefelé, és én hiába tartom a karommal, végül majd lesz valaki, aki azt mondja, már nem lehet segíteni neki.
Olyan pedig nincs, hogy nem.
"Nem" az nem lehet.

Mindenki függ

2010-09-05T09:07:00.002+02:00

Ez egy katasztrófa lesz így. Szerintem meg fogok őrülni, de legalábbis az életem beszűkül az iskola- munka síkra.
Tanulunk és gyakorlunk. Hajnalban kelünk, az autóban kántáljuk az abc- t, beérünk, dolgozás, futás haza, kántáljuk a szorzótáblát, később gyakorlunk, pótoljuk a meg nem tanult anyagrészeket, majd fekszünk, hogy reggel kezdhessük újra.
Kettő dolog jut erről eszembe:

Félelmetes, ahogyan az életünk elmúlik. Görgetem a napokat, és néha megrémülök attól, ahogy telik az idő. Gyerekként folyton vártam valamit (leginkább azt, hogy felnőjek), és ettől úgy éreztem, cammognak a percek. Most kicsit lassítanám a folyamatot, de képtelen vagyok. Máskor azt gondolom, nem is fogy az élet, inkább telik... nem eltelik, hanem megtelik. Van egy karcsú palackom, és abba színes köveket gyűjtök. Mikor a hétköznapokat élem, olyan, mintha hatalmas szürke kavicsokat dobálnék a palackomba. Gyönyörködni kevéssé tudok bennük, a helyet mégis foglalják. Máskor találok valami ragyogó apróságot, és becsúsztatom a színtelenek közé. Ezek teszik a palackomat egyre értékesebbé. De sajna, amíg gyűjtögetek, néha megfeledkezem arról, hogy ez nem tarthat örökké. Felemelem a szemem egy percre, és ámulok: Te jó ég! Már így eltelt az idő!

A másik, ami eszembe jut, hogy emlékszem még, milyen gyakran hallottam kicsiként: Addig örülj, amíg gyerek vagy! Én persze lázadtam: Dehogy örülök! Nem akarok gyerek lenni! Kiszolgáltatott vagyok, gyenge vagyok, és nem is túl boldog. Felnőtt akartam lenni. Most, mikor a gyerekeimet figyelem, ugyanezt gondolom. Nem könnyű, sőt, nagyon nehéz az ő világuk is. Sok a kötelezettség, sok a feladat, sok a parancs, ismeretlen helyzetek, utak, emberek veszik körül őket, és valahogyan el kell tájékozódniuk. Tanulniuk kell minden percben... ÉLNI. Ez talán könnyű? Nem, cseppet sem.
El is határoztam, hogy ma moziba viszem őket. Színes gyöngyöcskéket görgetek a markukba.

Ps: Bocsi a melankóliáért! A régi, hőn szeretett Hiperkarma került elő a napokban. Ez rendszeresen magával hozza ezt az édes, őszi mélabút bennem.

Szerelmi történet, és az ő vége

2010-09-03T15:57:00.001+02:00

Beszélgettünk éppen valamiről, mikor telefonon hívták. Azt mondja, nem veszi fel, mert rejtett szám. Mondom, vedd azért fel, bárki lehet, csak véletlen ki van kapcsolva a száma. Vedd azért fel! Kis idő múlva újra zenélni kezdett a készülék, s ezúttal tényleg felvette. Nem akartam hinni a fülemnek. Kérlek szépen, még nyárról hívta az a bizonyos kislány, aki próbált nyomulni rá, hogy megtudja, most akkor járnak még, vagy már nem. Pontosabban nem a lány hívta, hanem a barátnője. Fiam mondja neki, nem járunk... Hogy járnánk, mikor egy hónapja nem beszéltünk? Aztán még valamit beszéltek, és a gyerek letette.
Hallgattam. Gondoltam, nem faggatózok, majd elmondja, miről beszéltek, ha rám tartozik. Nem mondta. Hívták megint. Lenémította a telefont.
- Nem veszed fel?
- Nem.
És akkor mégis megkérdeztem, mi volt ez, ő pedig elmondta. Szóval az ő barátjának az anyukája ennek a kislánynak az osztályfőnöke, így könnyű volt informálódni a barátnőt illetően. Megtudta a gyerek, hogy ez a lány az osztályából már minden fiúval kevergett érzelmileg, szóval mondhatjuk éppen, hogy csapodár szívrabló (Ugyan, dehogy! Csak a nőisége ébredezik kissé hamar, és nem nagyon tudja még, hogyan tartsa kordában a hormonjait). Na, az én fiamnak sem kellett több a hallottak alapján! Úgy döntött, hogy ennyi, és netovább, igénytelen lányokkal nem foglalkozik. Ez akkor volt, amikor az msnezés olyan hirtelen abbamaradt, és többé szó sem esett F- ről.

Örülök az események ilyen fordulatának. Azt határoztam, hogy nem akarom még, hogy felnőjön a gyerek. Nem tetszene, ha - mint oly sokan- ő is belemenne ebbe a korai "együttjárunk" játékba, és keresgélné a lehetőségeket a flörtölgetésre. Elég lesz az még 4- 5 év múlva is. Legyen csak gyerek addig, amíg lehet. Minél tovább gyerek. Majd azután legyen kamasz, élje meg azt az időt is minden kínjával és örömével. Formálódjon fiatal férfivá, ismerje meg a nagy érzéseket, élje meg teljes szívvel, hogy aztán igazi, nagybetűs férfivá érjen. Jó sokára végül öregedjen meg.
Addig pedig legyen mindennek súlya az életében, és élje éppen azt, aminek adott pillanatban ideje van. Ha ez a gyermekkor, akkor azt.

Tengeri

2010-09-02T21:54:00.003+02:00

Jövő héten négy napra el KELL mennem a horvát tengerpartra. Kellene örülnöm, mert még sose voltam ott. Szakmai út lesz egyébként, ahol más utazási szakemberekkel (igazi szakemberekkel, nem ilyen magamfajtákkal) fogjuk "X" cég szálláshelyeit, és mindenféle szolgáltatásait felmérni, szóval végtelen sznob és menő dolog lesz, mondhatni ajándékszámba menő miniszabi, amilyenre mindenki vágyik. Ehhez képest igyekszem fanyalogva fogadni, és ilyeneket hozok fel ellene, hogy túlságosan hosszú az utazás, meg munka ez amúgy is, ráadásul (!!!) fotóznom és jegyzetelnem kell (mintha nem ez lenne a hobbim). Az is terhelő lesz, hogy 146 névjegykártyát kell kiszórnom, miközben nagyon kedvesen fogok viselkedni (kapcsolatépítés céljából), pedig biztos nagyon nehezemre esik majd (mert amúgy utálatos és barátságtalan vagyok).
Valójában ott még mindig 28 fok van, és a tenger is meleg, ami nagyszerű kilátás egy miniszabira (tanulmányútnak nevezett miniszabira). Várhatóan érdekes, és intelligens emberek lesznek az utitársak (hisz én is az vagyok), akikkel remek beszélgetésekbe lehet bonyolódni, majd ha ezt eluntam, hosszú óráim maradnak olvasásra. Csodás kilátások a jeges szeptemberben. Ha erre gondolok, rögvest eszembe jut, hogy a családot itthon kell hagynom a hidegben, esőben, iskolában, munkában, míg én... ööö... dolgozom. Furdal a lelkiismeret.
Ne furdaljon már! Ez végül is tényleg munka! Olyan kiküldetés- féleség, amilyenre rengeteg ember el szokott menni egyedül, és egy csepp lelkifurdalásuk sem lesz tőle. A gyerekeimnek még rengeteg ideje van arra, hogy velem, vagy a saját erejükből eljussanak ide, vagy máshová. Nem most, majd később. Én is a magam erejéből jutottam oda, hogy most utazhatok. Nem vagyok köteles ettől szarul érezni magam. Nem az én felelősségem, hogy most egyedül megyek. Nem rövidítek meg ezzel senkit. Ráadásul szerintem a tengert is megérdemlem.

Bizonytalankodom

2010-09-01T10:43:00.001+02:00

Ebbe jól beleléptem. Még tegnap kiderült, hogy mindkét fiam olyan osztályba került, ahol tavaly kirándultattam, így hát szinte régi ismerősként örülgettek nekem a tanárnénik (nyilván majdani protekciójukat ízlelgetve). Amíg a jeges eső miatt a tantermekbe szorult évnyitót hallgattuk a hangszórókon át, a bőgés kerülgetett attól, amit az osztályban tapasztaltam. A terem tágas, világos, és gyönyörűen ki van dekorálva. A padok modernek, és nagyok- remekül el lehet férni rajtuk. Pedagógus fronton is jók az első benyomások. Sok pozitív megerősítés repült a gyerekek felé:
- Látom, semmit nem változtatok tavaly óta (itt a víz kivert, hogy vajon mi lesz a mondat vége), éppen olyan kedvesek, és fegyelmezettek vagytok, mint múlt évben (Hoppá! Kétszeres megerősítés! Jelzem a gyereknek, hogy régen is jó volt, és ma sincs ez másképp).
- Köszönöm, hogy ilyen türelemmel meghallgattátok....
- Már nagyon vártam, hogy újra lássalak benneteket (ezt kb. tízszer hallottam).
- Örülök az új tanulóknak, és nagyon szeretném, hogy jól érezzék magukat. Kérlek benneteket, hogy segítsétek őket... (Köszííí!!!)

Jellemző, hogy a két gyerek hogyan vette az akadályt. Bobi bezárkózott, és ma, ahogy az udvaron közeledtünk A TÖMEG felé, egyre erősebben szorította a kezem. No, azért odament az osztályhoz (velem), hisz várta már nagyon az iskolát, de a stressz dolgozott benne erősen.
Én szóltam. Lehet, hogy kár volt, de már mindegy. Nem akarok én megkülönböztetett törődést, meg semmi ilyet, csak annyit, hogy óvatosan ítélkezzenek. Ezért szóltam. Elmondtam, hogy szorong, és irtózik a tömegtől, és van az az üvegbúra, amit néha magára húz, hogy kipihenje az embereket. Nem könnyű vele- ezt mondtam.
Lehet, hogy nem jól tettem. De lehet, hogy éppen így tettem jól.

Ákossal persze nincs gond. Egyedül ült be az évnyitóra, és máris vannak barátai. Reggel az udvaron két percen belül emberek vették körül, ő pedig hátra sem nézett rám.

Milyen különösek a gyerekek tényleg! Egy apától, egy anyától, mégis mennyire mások.

Ja, ne mondjam már, hogy Nagyfiam hosszas készülődés, parfümözés után indult el ma reggel. Hirtelen csapta meg a változás. Pár hónapja még nem érdekelte a külseje, most pedig tornacipőt kért (ezt a divatos utcait), menő fölsőt, és elkezdett adni magára. Azt hiszem, valami új vár rám vele kapcsolatban is... Nem biztos, hogy akarom ezt. De lehet, hogy mégis.

Jön már

2010-08-31T07:47:00.067+02:00

7 óra 42 van, és gyerekfronton mélységes a csönd. Minél közelebb az iskola, a fiúk annál később kelnek, pedig napok óta mondom nekik (és magamnak), hogy kellene gyúrni a korai kelésekre. Ilyenkor meg sajnálom kizargatni őket az ágyból.
Meg magamat is sajnálom megfosztani a nyugalomtól.
Holnap ilyenkor ők már suliban, én pedig munkában leszek. Nehéz ezt elképzelni, de biztos eljön azért, hisz eddig még mindig minden eljött, amiről valaha el sem tudtam képzelni, hogy megtörténhet velem.

És tényleg az utolsó nyaralós. Fotók, hogy jobb kedvem legyen, mert igaz ugyan, hogy a szülőnek megváltás a tanév kezdete, de azért idén elég sok bennem az izgalom- félelem- feszültség mindazzal kapcsolatban, ami holnap elkezdődik.

Az utószezon örömei közé tartozik, hogy fél órányi gokartozás kifizetése után senki nem szólt a fiúknak, hogy szálljanak le, ergo rongyosra tekerték az izmaikat.

Most gokartot szeretnének karácsonyra(!!!)

Vonat is volt

Doris & Balaton

Léghoki

Hangulatokat is próbáltam találni

És végül egy utolsó utáni nyárbúcsúztató muzika:

Nyaralunk (II. fejezet- Celebvadász)

2010-08-30T06:55:00.005+02:00

Mint mondottam, az ég a második napon beborult, s míg én a madárvártán feküdtem úgy 200 méterre a parttól, azon elmélkedve, hogy talán mégis tévedett a sok időjós, és holnap tovább virul a Nap, néhány pillanat alatt ibolyaszínűre váltott az ég alja, sötét fellegek gyülekeztek, s én ámulva néztem, ahogy az ősz elborítja a világot. A szél egyre erősebben fújt, így hát nekiindultam a Balatonnak, hogy kiérjek még azelőtt, mielőtt a parti őrséget riasztják az eltűnésem miatt. Lökdösött a víz, hiába ért csak derékig, az erejét óriásira növelte a hullámzás. Mikor kijutottam, hősként akartam a családom elé járulni, de rá kellett jönnöm, hogy eszükbe sem jutott aggódni. Leléptek, és elhúztak a hideg elől. Nem, nem sértődtem meg. Azt gondoltam, hogy könnyelműségük egyetlen oka, hogy sérthetetlennek tartanak. Azt gondolják, hogy elő nem fordulhat olyan, hogy az anyjuknak baja essék, hisz ő erős, ügyes... egy igazi szupernő. Mr. D. toporgott csak a parton aggodalmasan vigyorogva. Ő már nem hisz a csodákban, sem énmagam szupernőségében.

Így vagy úgy, rossz idő, vagy kánikula, az estét mindenképpen nyilvános duhajkodással akartuk tölteni, így az eső már a Kishalászban ért minket.
A fiúk léghokiztak. Mivel ez általában ~~soha~~ nem megengedett szórakozási forma (igen, nekem elveim vannak), most talán a nyaralásunk (sőt, az egész szünidő) legjelentősebb élményévé emelkedett a százasok eszetlen gépbe dobálása.
Hogy én mit csináltam? Az embereket bámultam. Mr. D. is ezt csinálta.
Vagy léghokiztunk.
Aztán vacsoráztunk, majd tovább bámultuk az embereket.
És léghokiztunk.
És rájöttem, hogy vannak szórakozások, amik megérnek pár darab százast. Talán a léghoki is ilyen, főképp ha az éppen semmivé foszló nyaralásunk vigaszdíja az a néhány zseton a gépben.
Amúgy pedig szeretem figyelni az embereket. Gyakran szoktam nézegetni őket, mikor nem veszik észre. Figyelem a mozdulataikat, a megnyilvánulásaikat, a gesztusaikat. Olyan, mintha lopnék tőlük, elcsenném az öntudatlan pillanataikat.

Kis idő múlva aztán megláttam az este legérdekesebb alakját. Magas volt, nyúlánk, kimérten mozgott, nyugodtan. Egészen be kellett feküdnie az étterem pultjára, hogy beszélgetni tudjon a bent lévőkkel. Figyeltem. A talpas pohárnak csak a szárát fogta meg, a lábait hanyagul keresztbe tette maga előtt álldogálás közben. Annyira nyugodt és lassú volt, hogy azt hittem, talán alszik éppen, és álmában tévedt erre.
Nem tudtam eldönteni, hogy ő maga, vagy az embertípus ismerős. Láttam, ahogy feláll, és a külső pulthoz megy. Hiába, annyira érdekes minden mozdulata, hogy nem tudom levenni róla a szemem.
Érdekes, egyben szörnyen ismerős.
Valami celeb? Óvatos vagyok, hisz a Novák Petit egyszer már kis híján lebunkóztam, mert nem köszönt nekem a MÜPA- ban. Én akkor is meg voltam győződve róla, hogy valahol már buliztam együtt ezzel a fickóval, ő meg még a szemkontaktust is kerüli velem.
És most ez a nyúlánk? Valahonnét ő is dereng.
Ekkor szaladt hozzám Ákos, hogy látott egy híres színészt, forduljak meg rögvest a székemen, mert ez itt bizonyosan egy celebsztár (!). Akkor meghallottam a "lassú" hangját, és azonnal tudtam, hogy "ez" itt se nem celeb, se nem sztár, hanem a töknormális Rákóczi Feri a rádióból.
Mondtam, nem színész, hanem a Morning showból a Rákóczi Feri.
- Miből?
- A Morning showból, tudod!
- Nem, nem tudom.
- Nem? Akkor honnan tudod mégis?
- Tudom.
- Akár aláírást is kérhetsz tőle, ha van vér a pucádban.
És volt neki.
Odament a pulthoz, lesett fel a magasba, és az éles hangján azt mondta, ő egy nagy morningsó jarongó, és kér szépen egy aláírást. A Feri meg adta rögtön. Aztán adott a Nagyfiamnak is, bár ő nem kért, csak a papírt szorongatta zavarában. Mr. D. kért helyette, a Feri meg néhány kedves szót szólt, írt, és elment. Én- már minden hiába, tényleg felnövök lassan- az órámra pillantottam, és átsuhant a fejemen, jó ember a Feri, 8 óra épp csak múlt, s ő megy haza a családhoz.

Másnap hazajöttünk. A nyár véget ért, hideg eső esett egész éjjel, majd reggel is. Én azért nekivágtam Zamárdinak, ~~mert nem vagyok normális~~ hogy a Kalandpark még meglegyen nekünk, de kalandból csak annyi jutott, hogy bőrig áztunk, mert már nem üzemelt semmi a világon. Nesze neked, utószezon!

Este, a vonaton aztán újabb híresség került a szemünk elé. Meg sem kellett szólítani, mert ezúttal ő nyomult, és kérdezett, én meg úgy éreztem magam mellette, mint egy szerencsétlen híresség, akit felismertek, és most igyekeznek beszélgetésbe mélyedni vele.
Kerestem a fejemben, ki lehet ő, és volt is sejtésem, de nem mertem rákérdezni. Éles szemű Ákos viszont ismét megerősített a gyanúmban. Akárcsak én, ő is rájött, hogy a furcsa arcú alak nem más, mint maga "Bug" a Men in black II- ből. Míg a bogárember furcsán vicsorogva arról érdeklődött, hogy megvan- e még Szemesen a Bagolyvár, a fiaim ámulva nézték riasztó, ám kétségkívül különös vonásait. Én rettentő zavarban voltam- a fene tudja, hol az a Bagolyvár, én nem láttam tényleg, ja, hogy ő (Bug) még gyerekkorában nyaralt ott, akkor látta a fából készült építményt. Te jó ég! Az így ránézésre is legalább 40 éve lehetett, és akkor még nem tettem hozzá azt a tényt, hogy az ilyen űrlények emberi idővel mérve akár több ezer évesek is lehetnek. Akkor meg hol van már az a vár azóta?!

Nos, semmiképpen nem szeretném R.F. sikerét, és szellemi nagyságát kicsinyíteni, őszintén szólva engem maximálisan megnyert magának, de bevallom töredelmesen, az emberbőrbe (és ezúttal még kalauz öltözékbe is) bújt "idegen" sokkal inkább elkápráztatta a gyerekeimet, mint az általam preferált finom intelligencia. Ez van. Nehéz példaképet választani egy gyereknek, ha hemzsegnek körülötte a hírességek. Én mindenesetre eltettem az aláírásokat, és örök szimpátiával tárolom őket.

Nyaralunk (I. fejezet : Megérkeztünk)

2010-08-29T07:05:00.002+02:00

Egy teljes nappal hamarabb kellett hazajönni, természetesen. Most itt ülök az éppen aktuális felfordulás tetején, és firkálgatok, pedig éppenséggel pakolhatnék is.
Szóval teljesen jól időzítettem mindent. Akkor túráztunk, mikor ezerrel tűzött a nap, és akkor erőltettem a strandolást, mikor az ég alja püspöklilára váltott a közelgő vihartól. A rengeteg szervezés ellenére sikerült néhány nem túl előnyös választást eszközölni, például már a megérkezéskor a szállásunkat, mely 50 méterre van a pályaudvartól, kb. fél órás sétával értük el egy rossz döntés miatt. Jobbra, vagy balra- ennyi volt a kérdés, és mi a kevésbé barátságos választ mondtuk. Igaz, út közben megtekintettük Balatonszemes parti látványosságait, úgy, mint ital diszkont, strandfelszerelés, tetováló szalon, pékség, Kishalász vendéglő (később még fontos lesz). Már minden utószezoni hangulatban lustálkodott, épp csak pillantásra méltatva a vidéki nagycsaládot az ő gurulós utazótáskájukkal. Nem tétel az már, amit mi a végelszámoláshoz hozzáadunk azzal a pár doboz sörrel, és kólával, amit magunkévá teszünk. Azért az öröm nagy volt (részünkről legalábbis), hogy épségben megérkeztünk 5 (!) órai utazás után. Határtalan boldogságunkban megálltunk a már pihenő üzemmódba kapcsolt szökőkút mellett, és énekelni kezdtünk: "Ifiúság gyöngykoszorú, ki elveszti, be szomorú, jajjajajjjajajajjaaja...", meg hogy "A szerelem köszörű, nagyon ritkán gyönyörű...". Ez jutott eszembe, no. Vidám dalok csokra tánccal kísérve.
Szállásunk a valaha jobb napokat látott Lido kemping bódéházaiban volt foglalva. Kiválóság! Tető van a fejünk felett, minden a szánkban, és saját part, hogy fürödjünk. Társaság vegyes, nyugdíjasok, gyereknyaraltató elvált apukák, balatoni körtúrások és természetesen nagycsaládosok. Ja, és kutyák. Rengeteg kutya. Pont. Utószezon erről szól. Nincs pergés, tömeg, nyüzsi, viszont a gyereked sem veszíted el annyira könnyen, mint júliusban. Mondom, annyira könnyen. Azért nekem sikerült természetesen. Rájöttem viszont, miért van ez így néha. Bobi tűnt el most is a hajókikötőben, én meg futkostam utána, közben képzeletben vadul ráztam ki belőle a szuszt, ordítva, hogy "Te gyerek! Micsinálsz te gyerek?! Elveszöl, gyerek?!" 40 perc keresgélés után az x- edik léghokinál megtaláltam, és kezdtem tényleg a rázogatást, mikor rájöttem, hogy végül mégsem vagyok annyira ideges, mint előbb még gondoltam, így hát összevont szemöldökkel csak annyit kérdeztem tőle: Mégis miért vesződöl el állandóan, te gyerek? Ő meg azt mondja erre, hát mert nehéz a fejem, és mindig lefelé nézek.

Ps:
(- Mondd csak anyám, Miért veszítel mindig el?
- Mert gyors a léptem, és csak előre nézek.)

Indulásra készen

2010-08-25T18:52:00.000+02:00

Úristen! Holnap indulunk, úgyhogy a feje tetején áll minden! Pakolunk, főzünk, és tervezünk. Az ég beborult, és még nem látom a végét, hogyan lesz ebből felfordulásból holnap hajnalban indulás. Jellemzően Bobi nap, mint nap megkérdi:
- Mennyi idő múlva indulunk... oda?
- Hova?
- Hát, oda, tudod.
- Nem tudom. Mondd ki! (Szeretném, ha rögzülne a Balatonszemes, mint olyan).
- Hát VONATOZNI!
Ennyi. Ez a lényeg. Meg a lellei Vidámpark, ami szintén tervben van.
És nekem hajnali sétikálás, fotózgatás.
Beszélgetések.
Gitárzene a parton.
Durván élményekkel teli, nyugodt, valósnak tűnő idillben csordogáló napok.
A félelmeimet elfelejtem:
A közelgő műtéttel kapcsolatban.
Az esetleges rossz idővel kapcsolatban.
A fiúk nyafogásával kapcsolatban.
Mr. D.- vel előre feltételezhető veszekedéseinkkel kapcsolatban.
Vonatelkésésekkel, cipekedésekkel, fájdalmakkal, bosszankodásokkal kapcsolatban.
Idealista vagyok, tehát próbálok hinni benne, hogy tökéletes lesz minden.
Mert miért is ne lenne az?

Parlag

2010-08-24T10:59:00.002+02:00

Hetek óta pattogok amiatt, hogy a mellettünk lévő vízelvezető kanálist feltúrta az önkormányzat csatornatisztítás címén, aztán otthagyta a 2 méter magas kupacokat. Felverte őket a gyom, és immáron ember nagyságú parlagfüvek virágoznak rajta.
Érted, ez megint az a helyzet, hogy amint én hibázok, azonnal jönnek, hogy lemészároljanak, ám ha Önkormányzat vagyok, akkor lehetőségem van durván két kilométer hosszan gazat termelni az emberek szájába. Bele.
Az anyátok picsáját- mondtam összevont szemöldökkel, és éles hangon. Bemegyek a hívatalba (vén, kötözködős tyúk), és majd adok a szátokra! Feljelentem az önkormányzatot, pöntyögök, és pattogok, és kikérek, meg minden.
Így terveztem, ám előtte még jókat bosszankodtam így előre, és elképzeltem az éles, gúnyos, és megszégyenítő mondatokat, amiket majd az ügyintézők, és felelősök fejéhez fogok csapkodni. Bah! Tudjátok, kivel szórakozzatok!
Ma aztán tényleg úgy lett. Bementem. Kerestem az ajtót, és megláttam azt, melyen ennyi állt: Parlagfű.
Szép.
Kopogtam, és kiszóltak, én meg bementem nagy dérrel- dúrral, szóra nyitottam ajkamat, mikor felfedeztem, hogy az ügyintéző úgy biza' nem más, mint egy icike- picike fiúcska, kit anno kivettek egy osztályból, hogy hozzám járathassák. Alig látom őt a felnőtt férfi arca mögött, de ott van mégis, felfedeztem a szemében az ismerős gyereket.
Neki kellene megmosnom a fejét? Kapott ő már letolást tőlem, mikor a nagyszünetben mosdókagylóban fürdetett egy kaszáspókot. Akkor bizony eligazítottam a világ rendjéről, és más élőlények tiszteletének fontosságáról. Meg amikor erdőt játszottunk... Ő se akart a kiutált parlagfű lenni, mindig csak hasznos, vagy legalábbis nem kártékony lakója a közösségnek. Emlékszem, bizony, és TUDOM, hogy ő is emlékszik. Most meg milyen zavarban van. Hogy akkor "jó napot", vagy "csókolom", vagy mi van most. Azt mondja, kiküldi a szerveket feltétlen, jönnek a közmunkások, erről gondoskodik. D. néninek(!) ne kaparjon a torka, ez fontos, csak hát 3 fűkasza van az egész városban, ezért nem győzik, de MOST! Most küldi őket oda, hozzám, és azonnal.
Köszönöm, Tomikám.

Ősz ez tényleg

2010-08-23T21:44:00.000+02:00

És én rajongok érte.

Egység- egész- ség

2010-08-23T11:38:00.004+02:00

Furcsa, ahogy idomulok a dolgokhoz néha. Hetek óta dolgozom a jövő évi kirándulásainkon, melyeket egy teljesen új szisztéma szerint építek fel. Ugye, azt mondtam már, hogy egy ideje valami elbűvölő egységet látok a világban. Minden mindennel összefügg, épp ezért ha a természetünk szerint élünk, akkor ebbe az egységbe kell belesimulnunk. Hogy jönnek ide a kirándulások? Úgy, hogy azt látom, az élményeink is akkor mélyek, ha minden mozzanatuk összefügg. Túl kevésnek találom már azt, ha találomra összerakunk túrát, játékot, látnivalót, és ezeket kiszórjuk a gyerekek elé. Azt keresem mindig, hogy milyen szálra tudom ezeket felfűzni úgy, hogy a gyerekek lássanak, éljenek, menjenek, keressenek, zenéljenek, alkossanak, és érzékeljék a világ egységét. Ha velünk vannak, szakadjanak el a hétköznapoktól, és a harmadik szemük nyíljon ki.
Úgy érzem, rátaláltam erre az útra, sikerült írnom ilyen programokat, és máris imádom őket. Vajon mit rejthetnek az alábbi címek?
"Így lett az magyarnak dicső fejedelme", "Ej haj Zsubri pajtás, Hogyan tetszik a vándorlás?", "Mibe maradunk? Jön a berekbe?", vagy "Sem erő, sem fortély meg nem félemlít"
Egységeket, témaköröket, hangulatokat akarnak sugallni. Persze, kirándulások vannak mögöttük. Ami a furcsa, hogy mikor gondolkodom rajtuk, mindig visszakanyarodok az ősökhöz. Kikötök a régi hősöknél, daloknál, ruháknál. Azonosulok velük. Most ott tartok a folyamatban, hogy népzenét hallgatok, vagy komolyzenét, és megjelent a fejemben néhány olyan öltözék, ami ehhez a hangulathoz illik. Szóval elhoztam anyától a varrógépet, és most megyek anyagért, mert szükségem van még pár dologra, ami kifejezi mindazt, ami mostanában foglalkoztat. A tűsarkú erre képtelen.
Mert mégis vannak dolgok, melyek nem illenek bele az EGYSÉGBE.

Őszbe fordul

2010-08-23T10:00:00.001+02:00

Lali nem jöhet nyaralni.
Szomorú vagyok.
Amúgy meg őrületesen készülődök, mert nagyon szeretném, ha teljesen jól sikerülne minden. Csodás őszies az időjárás, ami önmagában egy ajándék, éppen pont ilyet szerettem volna. A lelkünket megérleli a változásokra. A fiúk is sokkal inkább készülnek az iskolára, semmint a kirándulásra. Vettünk táskát, füzeteket, pakolgatják, rakosgatják a holmikat, képzelődnek róla, milyen lesz majd az új világ. Milliószor mondom nekik, hogy szeretnék büszke lenni rájuk, szeretném, ha igyekeznének megmutatni, milyen nagyszerű gyerekek. Egyelőre úgy látom, a szándék megvan bennük.
Bobi miatt örülök legjobban, hisz ezzel az iskolaváltással megúsztunk egy képességvizsgálatot, amit én valami miatt nem láttam indokoltnak. Végig azt éreztem tavaly, hogy nem a képességekkel van baj, hanem a körülményekkel, illetve kell(ene) neki még egy kis időt hagyni. Ott, az iskolában nincs idő, nincs türelem. Tanterv, és teljesítménykényszer van, amivel nincs is baj. Jó az, ha a gyerek tudja, hogy miért van ott. Ezt vallom, csak nehéz akkor is így érezni, mikor éppen a saját fiam vergődik vért izzadva a rendszerben. Most, nyár végére úgy látom, rengeteget fejlődött. Olvas, és elfogadhatóan ír. Továbbra is iszonya van a tömegtől, a zajtól és a bezártságtól, ami része az iskolának, ráadásul a szabályokat is nehezen viseli. Tavaly végig éreztem rajta a feszültséget. Olyan volt az iskolából hazatérve, mint a kikötött vadló, ami halálra fárasztotta magát a szabadulni vágyással. Így nem lehet teljesíteni. Változnia kell, hogy képes legyen helytállni. Most itt egy új esély, amihez talán sikerült felnőnie. Meglátjuk. Napokon belül eldől, hogy széna- e, avagy szalma.

Mismások

2010-08-21T09:50:00.000+02:00

Készülünk a nyaralásra. Hosszas kínlódás után kigondoltuk, hogy a nyár vége előtti utolsó lélegzetvételbe még beleszorítunk néhány napot... valahol. Arra gondoltam, hogy idén ki kellene próbálni a vonatot, mint utazási alternatívát. Néhány évvel ezelőtt már volt ilyen kísérletünk, de az akkor csúfos kudarcba fulladt. A gyerekek túl kicsik voltak, esett az eső, és a pályaudvar több kilométerre volt a szállástól. Egy rémálom volt az egész, úgyhogy azóta nem ültünk vonaton. Mikor most felhoztam, hogy talán újra meg kellene próbálni, mr. D. elsőképpen sokkot kapott, később hagyta magát meggyőzni, így hát csatát nyertem. A legfőbb érvem úgy szólt, hogy ha ügyesek vagyunk, az utazás is lehet nyaralás. A több órás autózás rendszeresen unalomba, bosszankodásba, veszekedésbe torkollik a helyhiány, a meleg és az enyhe klausztrofóbia miatt. Mire megérkezünk valahová, általában már idegbeteg a család. Úgy képzelem, hogy a vonat tágasabb, van mód beszélgetni, olvasni, kártyázni, felállni, nézelődni, és végül is egyetlen pesti átszállással 3 és fél óra alatt Balatonszemesen vagyunk. Remek helyen van a szállásunk, mivel a pályaudvar 100 méterre, a strand 50, a Balaton pedig 20 méterre lesz a házunktól. Szeretnénk átmenni Tihanyba, Fűzfőre, a kalandparkba, fogunk hajózni talán, fürödni, és ha mindezt kivitelezzük, akkor gyakorlatilag már el is telt az a négy nap, amit erre szántunk.
Utána uzsgyi haza, hisz napok múlva kezdődik az ősz.
Az iskola...
Újabb leosztások, ugyebár, hisz a két kicsi is új iskolába megy (időközben már teljesen megbizonyosodtam, hogy sikerült az egyik legerősebb suliba bejuttatnom őket, és nem biztos, hogy ennek örülök most).

Még túl korai a vakációt értékelnem, mert hátra van a fentebb említett nyaralás (hacsak a hosszas hezitálás alatt le nem csúsztunk a szállásról), és az ugye pro, és/vagy kontra befolyásolhatja a hangulatot. Ráadásul a vizsgálataim elindultak, lesz egy kisebb műtétem, amitől tartok is, DE kínlódástól, műtéttől függetlenül a vérképem tökéletes, így hát senki nem tudja, mitől fájnak az ízületeim. Ennek a rejtélynek a kimenetele szintén befolyásolja majd a végső véleményemet.
Jelenleg azt érzem, hogy gazdag vakációt adtam a fiúknak, s persze nekem is rengeteg feladat és siker jutott. Izgalmas dolgokat láttak a gyerekeim, szép helyeken jártak, és eközben talán a kapcsolatunk is épült sokat. Egyre inkább részt vesznek a család életében, segítenek, dolgoznak. Nem mindig jó szívvel, de meg kell érteniük, hogy ez egy közös project, amelyben a szülő nem a kiszolgáló személyzet, a gyerek pedig nem a javak élvezője kizárólagosan. Sokat beszélgetünk erről, és látom a változást rajtuk. Ez örömmel és hálával tölt el. Érzem a törődésüket, és a tiszteletüket, amire szerintem minden szülőnek szüksége van.
Túlságosan divatos dolog mostanában azt mondani, hogy egy gyerek soha nem kéri, hogy élhessen, ezért kár is tőle hálát és tiszteletet várni. Sokan így élnek, és a szülőségbe belerokkannak. Én ezt nem így gondolom, és nem így szeretném megélni. Szerintem aki itt van a földön, mind azért jött, mert élni akart. Életet kért, ha nem is szavakkal. Azzal, hogy testet öltött, szándékot nyilvánított, amit az anya elfogadott- befogadott. A gyerekeimmel akartuk egymást, és ennek a tudatnak minden percben jelen kell lennie. Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt- még ha nem is jól- de ez nem testi, és lelki cselédséget jelent. Nem vagyunk kötelesek mindent eltűrni. Ezt kezdik megérteni a fiaim, és ez végtelen hálával tölt el irántuk. Rengeteg örömet nyújt egy engedelmes, nyílt gyerek, hatalmas biztonságot a felém áradó megbecsülés, és segítőkészség.

És rengeteg bosszúságot a dac, az egymás közötti virtus, a feleselés, a szófogadatlanság (amelyben szintén rendszeresen részem van). Ezek is vannak, és talán kellenek is, már csak az egyensúly megőrzése érdekében.

De milyen ez már, hogy a csip- csup családi mismásokkal gyötri itt az ember a tisztelt olvasó közönséget! Bocs.

Chips

2010-08-18T21:38:00.000+02:00

Segítsen már valaki, hogy mit csináljak, hogy a házi chipsemből ne legyenek keményre pörkölődött krumpli- rongyocskák, hanem képesek legyenek normális szirmok maradni! Nem értem mit csinálok rosszul.
Fotó nincs, mivelhogy felfaltuk az összeset.
Akkor meg mi a fenét akarok?

Ág(k)os- bogos

2010-08-18T06:33:00.001+02:00

Behálózva

2010-08-17T21:58:00.005+02:00

A fájdalomcsillapító, amit ma kaptam, egészen elfeledteti velem, hogy gyakorlatilag beteg vagyok (vagy valami bajom van). Virgonckodok, szökdécselek, és NEM EMLÉKSZEM (!), mennyire szörnyű volt az élet még tegnap.
Így megy ez. Az ember elfeledi a fájdalmat azonnal, mihelyt megszabadul tőle. Túllép rajta, törli még az emlékét is. Csak arra emlékszünk, hogy fájt itt vagy ott valami. Nagyon fájt. De hogyan is volt az a "nagyon"?- ezt nem tudjuk felidézni. (Nagy kár, mert akkor jobban vigyáznánk magunkra.) Most azért nem teszek úgy, mintha semmi nem volna, kivárom holnap a vérvételt, a nőgyógyászati vizsgálatot, és végigcsinálom az egész tortúrát, hogy eltakarítsák belőlem ezt a valamit.

Sokat tanultam az elmúlt két napban a madarakról. Ha például a hálót kifeszítjük, óránként ki kell szedni őket belőle, különben elpusztulnak. 60 perc elég, hogy belehaljanak abba, hogy nem repülhetnek.

Tegnap, és azelőtt, mikor minden bajom ellenére csakazértis feltápászkodtam, és kimentem a mocsárba madarat gyűjteni, majd a Kolon tó mesébe illő rózsakertes vizén kenuztam, fotóztam, gyalogoltam sokat, és még egyszer annyit, nos, akkor azon tűnődtem, hogy ha én egyszer nem tudok majd mozogni, akkor abba tán bele is halok. Úgy lesz biztosan. Ha behálóz a fájdalom, abba belepusztulok majd.
Addig viszont még rengeteg dolgom van, amikhez lábakra van szükségem, és kezekre, szemekre.
Annyira kevés az idő, és kevés az erő, amit kapunk, hogy mindent véghez vigyünk, amit KELL!

Hu baz' meg!

2010-08-17T21:15:00.000+02:00

És besántikálok a fodrászhoz, aki mindig meg tud lepni a bunkóságával, de mégis maradok nála, mert ennyi pénzért így senki nem találja el, hogy mi is kellene nekem, leteszem magam a székre, ő meg azt mondja:
- Na, mi van? Izomláz?.
- Hát, nem. Nem az.
- Nem? Én akkor mentem így utoljára, mikor kocsiban keféltem.
Mit is mondhatnék erre? Hu, baz' meg!

Lupus

2010-08-15T07:46:00.001+02:00

Internetes kutakodásomnak köszönhetően felállítottam a diagnózist. A betegségem nagy valószínűséggel az SLE, mely névből megjegyzésre méltónak a LUPUS, azaz farkas kifejezést tartottam. Értelmezésem szerint a pokoli fájdalom, mely mindennap jelentkezik, csak épp soha nem lehet tudni előre, hogy hol, melyik ízületemben, valami összefüggésben áll ezzel az intelligens csúcsragadozóval.
Ez tetszik. Megfogható közelségbe hozza a rémisztő erővel jelentkező, ismeretlen rohamokat. Annál a tétovaságnál is szimpatikusabb saját meghatározásom, mint amit az ügyeletes orvos tanúsított pénteken (mikor már az autót sem tudtam vezetni a fájdalomtól, de hősiességemnek köszönhetően valahogy mégis hazajutottam). Szerinte millió (!!!) oka lehet az efféle ízületi panaszoknak. Talán gyulladás, vagy kullancs csípés, vagy a kutyaf...sza tudja, micsoda. Köszi. Az internet meg első három oldalon nem ad fel egyebet a tüneteimre, mint a lupust.

Menő betegség egyébként, mert autoimmun, tehát nem gyógyítható, csak kezelhető, és igazi XX. századi jelenség. Illene is hozzám, mert tudvalévő, hogy az SLE- s test önmaga felé fordul, és úgy végzi pusztító munkáját. Ez a fajta kíméletlenség amúgy is jellemző rám, így akár meglepődni sem kell, ha ezúttal profihoz méltóan teszem tönkre magam.

Szóval a diagnózist felállítottam, de miután a gyógyszereket, melyek a lassú (mozgásszervi) halált teszik elviselhetőbbé, csak receptre kaphatom meg, ezért időt kell szánnom egy alapos kivizsgálásra, amitől azért is félek erősen, mert úgy tartom, hogy minden kivizsgálás arra hivatott, hogy szembesítsen valami szörnyűséges betegséggel, valamint elvegye az időt más, fontos dolgoktól. Most éppen mitől is? Mondjuk, ma mennénk /megyünk/ Izsákra, ahol ismeretség okán egy kis madárgyűrűzési megfigyelés csusszant be lehetőségként, valamint fájdalommentes időszakaimban még álmodozok egy "menjünk Zamárdiba vonattal" kalandról, amit jövő hétre iktatnánk családilag.
Mikor jól vagyok, mindezek csábító közelségbe kerülnek, mikor azonban eljön a fájdalom ideje, akkor halálos félelem telepszik rám. Látom magam duzzadt ízületekkel, bénán feküdni a tévé előtt, miközben a gyerekeim otthagyják a remek iskoláikat, mert nem tudom segíteni őket, Atibi fájdalmas szívvel megválik tőlem, mert ebben az állapotban nem vagyok hasznos tagja a cégnek, a lakásunkat megeszi a kosz, és a mocsok, és már csak rántottát eszünk főtt étel gyanánt. Utóbbi jövőképek meglehetősen lehangolnak, arról nem is beszélve, hogy a tűsarkút is el lehet felejteni, mikor az embernek merevek a boka, és térdízületei. Marad a gyógycipő, és az öreges topogás. Te jó ég! Amíg nem írtam le, nem is gondoltam bele, milyen jövő vár rám! Most megyek, bőgök egy sort, aztán elrakom a sátrat, és gyakorlom, hogyan tudok "úgy látszani", mint aki egészséges. 2- re a Kolon tóhoz kell érnem madarakat fotózni.

Még egy nap

2010-08-12T21:03:00.001+02:00

Csak egy pillanatra vagyok itt, mert ki sem látszom az életből, ráadásul nagyon beteg is vagyok (Nem, nem, nem mondunk olyat, hogy "beteg vagyok", mert azzá is válunk. Max. annyit mondhatunk, hogy sem fogni, sem járni nem tudok a nap nagy részében, és ez az új hobbim.Szórakoztat a fájdalom- azt mondjuk. Majd elunom ezt is.)
Lényeg, hogy ezt meg kell mutatnom:

Gyönyörűek szerintem.
Imádok gyerekeket fotózni. Milyen kár, hogy nem értek hozzá!
Még egy napom van velük.

Verseim

2010-08-09T06:27:00.000+02:00

A héten táborom van, úgyhogy átköltözöm IDE.
Egy óra múlva indulok az utolsó simításokat elvégezni, majd a gyerekekért. Izgulok. Mindig izgulok. Addig csak, míg nem találkozunk, amíg el nem kezdődik. Mikor elindul a "kerék", és benne vagyok, már elfelejtem ezt, csak az adrenalin marad az izgalom mögött, ami visz tovább.
Éjjel néztem egy beszélgetést Ákossal, aki kortársam, és egy időben nagyon sokat hallgattam (mostanában egész más típusú zenéken élek). Hallgattam őt, és azon tűnődtem, mennyivel több ő, mint én. Az éveink száma ugyanannyi, mégis mennyivel előrébb jár a gondolataival, a hitével, a tetteivel nálam. Mennyi sok verset ismer, és mennyire sokat ír! Én egyet sem. Aztán meg eszembe jutott a mai nap, a várakozásom, és arra jutottam, ha verseket írnék, akkor ki lenne a gyerekekkel? Ki csinálná a táborokat, ki énekelne nekik, ki mutatná meg nekik így a világot, ahogy én mutatom meg? Minden, ami a fejemben megszületik, végül is egy vers, ha úgy vesszük. Élik a gyerekek a "műveimet", és éppen úgy képes mindez nyomot hagyni bennük, mintha könyvet olvasnának.
Jó ez így.

Kurultaj

2010-08-08T09:26:00.004+02:00

Ahogy már megszoktam, ez az "elmenés" sem volt zökkenőmentes. Már az internetre is felírták, hogy Bugacra ne azon az úton menjünk, amin egyébként szoktunk, és ami a legrövidebb, de mivel úgy írták : ez a megközelítés "nem ajánlott", mi mégis megkockáztattuk. Ha csak "nem ajánlják", akkor biztosan nem fognak fejbe lőni, ha mégis ezt választjuk- erre gondoltunk.
Nagyfiam már reggel jelezte, hogy ő inkább maradna itthon, én meg gondoltam: hurrá! Így akkor nemcsak azon kell egész nap aggódnom, hogy melyik gyereket veszítem el, melyik lesz éhes, szomjas, túl fáradt és hisztis, hanem azon is, hogy ez az egy, aki itthon van, vajon mivel múlatja az időt. Nem akartam azonban erőszakosnak tűnni, így hát fogcsikorgatva ráhagytam a gyerekre a döntését (már az óriási stresszt okozott, hogy a döntést ő hozta meg). Közben egy kósza pillanatra az jutott eszembe, talán érez valamit abból, mi vár ránk, és nekem is addig kellene visszalépnem, amíg még lehet. De miért is hoznék helyes döntéseket, mikor hozhatok rosszat is? Eldöntöttem, hogy igényesen fogunk szórakozni, akkor pedig ennek így kell lennie.
Így is lett.
Nekivágtunk a "nem ajánlott" útnak, és örömmel láttuk, hogy valószínűleg nem a vihar mosta alá az aszfaltot, csak annyi a gond, hogy a célpont előtt 15 km- rel már áll a sor, és nem is kíván mozdulni. Remek. Ezek szerint mások is hozzánk hasonlóan gondolkodtak. Az autó megállt, ami azonnal előhívta, hogy a két gyerek unatkozni kezdett. Eleinte viháncoltak, később verni kezdték egymást (ez az info később még fontos lesz).
Az ajtók egymás után nyíltak ki előttünk- mögöttünk, és a tömeg magyarságának legmélyebb tudatában olvadt össze egyetlen várakozó masszává. Minél több autós nyitott ajtót, az én gyerekeim annál hangosabban unatkoztak, én pedig próbáltam őket túlharsogva fegyelmezni. Ordítottam, hogy ne ordítsanak, röhögjenek, és verekedjenek. Később valamelyik utánfutóban egy ló felnyihogott, mire Ákos kerekre tágult szemmel jegyezte meg: Jaj, milyen furán nevet ez a bácsi! Erre viszont én törtem ki hisztérikus vihogásban, ami fölöttébb hasonlított egy ló röhögésére. Próbáltam megnyugodni, de elég nehezen ment. Végül megpillantottam a parkolót, és rádöbbentem, hogy a megpróbáltatások még csak most kezdődnek.
20 évesen egy fesztivál parkolója a következőket mondta el nekem:
-Mekkora buli várható,
- arányaiban hány hímneművel,
- milyen alaphangulatra számíthatok.
Manapság ez átalakult. A következőkről kapok infót egy rendezvény bejáratánál:
- Mekkora esély van rá, hogy egy, vagy két gyereket elveszítsek,
- Mekkora plénum előtt fogok leégni egy esetleges balhé esetén,
- Hány olyan bódé lesz, ami előtt el kell magyaráznom, hogy légylepte gumicukorért kár volt ilyen sokat utazni, mikor otthon feléért megkaphatjuk.
Szóval tegnap láttam, hogy nem túl jó esélyekkel indulunk neki a napnak, mivel a járművek végeláthatatlan sorokban parkoltak. Hímnemű volt elég, de ez ugye jó 15 éve már nem számít, a sör már a bejáratnál csábítón és hidegen pislogott felém, de ez sem számít, hisz a kölyköknek jó példát kell mutatni, ergo marad a teszkós ásványvíz a hátizsákból.

Hömpölygő tömeg, egy részük őrületes jelmezekbe öltözve. Hosszasan magyarázom a fiúknak, mennyire fontos öltözékek ezek nemzeti identitásunk szempontjából, majd belefutunk a "fekete ingesekbe", mondom, ez egy teljesen más, Attilához, Árpádhoz nincs köze, jaj, de nézzétek csak, ott lesz valami rendezvény.
Az emelvényre kb 200 ember fért fel, ők már reggel hatkor letették magukat, mi, többiek pedig a porban fetrengve vártunk a nagy felvonulásra kb. 30 percen át. Pofátlanul furakodtam előre, hogy a fiúknak helyet biztosítsak, siettem is, nehogy lemaradjunk valamiről, így hát már elég sokan utáltak, mire esélyessé vált, hogy a rendezvény elkezdődik.
És akkor vártunk...
Megfújták a kürtöket, de nem történt semmi.
A mikrofonban folyamatosan beszélt egy férfi méltóságról, és méltóságról, és megint csak méltóságról. Én ezt a szót annyiszor hallottam tegnap, hogy tán eddigi életemben sose. És még azt is, hogy szeretet. Szeretet, szeretet, szeretet. De az én gyerekeim nem tudják, mi a méltóság, és a huszadik percben már hangosan vinnyogtak. Haza akartak menni, vagy legalább fagyit venni, és azt mondták, semmi érdekes nincs abban, hogy ez a két szerencsétlen, jelmezbe bújtatott fiú áll itt a rét közepén. Én meg pisszegtem, hogy hallgassanak, mert még nyakon vágja őket ez a fickó itt mögöttünk, aki az imént leb...tt egy komplett, többgenerációs családot, amiért szóvá tették, hogy jó lenne, ha történne már valami. Azt mondta, élvezzék a jó időt ~~az izzó napot~~, meg amúgy is ingyen jöttek ~~egymillió olyan árus közé, akik csak a pénzükre várnak~~, és bezzeg tegnap ömlött az eső ~~ehhez meg nekem mi közöm van?~~.
Végül tényleg lett felvonulás, szép is volt, át is éreztük a méltóságát (ha már felhívták rá a figyelmünket), majd nem nagyon tudtuk, hogyan tovább. Elkezdtünk kóvályogni az árusok között, kerestünk volna valami programot, de evésen, vásárláson kívül nem találtunk. És akkor jött az, amiről soha nem hittem volna, hogy valaha megtörténik velem: fizettem azért, hogy a gyerekeim verekedjenek. Nem hittem abban, hogy tíz percig képesek lesznek ennyi cuccban izzadva ütni egymást. Azt hittem, a helyzet nem ennyire súlyos velük kapcsolatban, de tévedtem. Örömmel, és boldogan csapkodtak a szörnyű fegyverekkel, majd gyöngyöző homlokkal és büszkén mutogatták a harcban szerzett sebeket. Ide- oda futkostak, cserélgették a szerszámokat, hol egy nagy szablyával, hol baltákkal ütlegelték egymást, és mindezt számomra érthetetlen vidámsággal.
Később ihletet merítettem a nyilvános sütödékből (majd otthon én is sütök "feliből"), a ruhaárusok megfizethetetlen portékáiból (majd otthon én is varrok "feliből"), vettünk szappant levendulást, körömvirágost (olyat még nem tudok csinálni otthon "feliből"), majd ettünk- ittunk, és mikor már a hazajövetet fontolgattuk, megtörtént az, amitől végig rettegtem: Ákos elveszett. Nem, nem a kicsi, aki állítólag öntörvényű, szófogadatlan, és alkalmi süket, hanem a talpraesett, okoskodó "nagy". Mr. D. már régebben elveszett, és most várt ránk a zászlók alatt, de én nem akartam hiányos létszámmal megjelenni előtte, nehogy sokkot kapjon. Keresgéltem összevissza, de mr. D. közben megtalált minket sajnos, így higgadtságot erőltetve magamra akasztottam rá Bobit, és indultam megkeresni a másik gyereket. Közben azon aggódtam, mr. D. nehogy túlaggódja a dolgokat, és valami őrültségre ragadtassa magát, mikor meghallottam a színpadról, hogy bemondják személyleírással, névvel, hogy a gyerekem elveszett (pont ezt akartam elkerülni).
Hogy enélkül nem múlhat el egyetlen rendezvény sem!!! Ebben a pillanatban feltűnt a távolban az akkor már megrettent fejjel keringő fiú, én pedig elkaptam a karját: Remélem tanultál belőle!
Hát nem, mivel két perc múlva újra leszakadt rólam, hogy valamit megvizsgáljon, de szerencsére ez már csak egy szösszenetnyi eltűnés volt.

Később kifelé hömpölyögve Ákosnak magyaráztam, hogy ha már egész nap, és mindenütt beszél, ráadásul sokszor értelmetlenségeket, legalább ne üvöltve tegye, mert most is MINDENKI MINKET NÉZ. Egyszer hangot hallottam a hátam mögül:
- Szerinted nekünk még van esélyünk erre?
Hátrafordultam, és mögöttem egy 40 körüli párocska ballagott szerelmesen összebújva. Igen, az én gyerekeimet nézték. Ezt a locsogót itt mellettem, akire legközelebb nyomkövetőt szerelek, és amazt a 30 kilósat az apja nyakában.
Gondoltam, biztatom őket egy kicsit:
- Esély? Esély az van, de ezt a nyugodalmas andalgást felejtsétek el.

Magyar- magyar

2010-08-06T08:19:00.000+02:00

Mikor mondtam az egyik barátunknak, hogy szombaton kurultajozunk, felszaladt a szemöldöke a hajáig: Na! Ti "ekkora" magyarok vagytok? Te jó ég! Dehogy! Vagy mit jelent ez? Hungaristák nem vagyunk, a homlokomra nem ragasztok nagy Magyarország matricát, és a gyerekeimet is inkább nevelném világpolgárnak (amihez persze először meg kellene mutatni nekik a világot), semmint nacionalistának. Még ha a szélsőséget le is faragjuk a kifejezésről, akkor is inkább a világpolgár a szimpatikus.
Múltkor siránkoztak a rádióban, hogy fogy a nemzet, jaj! Én pedig azon gondolkodtam, hogy "és akkor mi van"? Jövünk, megyünk, keveredünk a világban, és majd egyszer lesz egy homogén "ember". Ember, aki se nem sárga, se nem fehér, se nem fekete. Nem cigány, nem zsidó, nem német, nem román, nem magyar, "csak" ember. Lehetséges ez? A kultúrákat pedig őrizzük a könyvtárakban, a hanglemezeken. Nem az lenne a háborúk végleges vége, ha már azt sem tudnánk, ki kihez, és hová tartozik? Persze lehet, hogy nem, ez csak olyan elmélkedés, mint ahogy az is, hogy nem- e azok a nemzetek fogynak el, tűnnek el, akik nem alkalmasak a fennmaradásra? Nem- e azért fogy a magyar, mert a körülmények nem megfelelőek a "szaporodásra". Nem képes az ország olyan jövőt adni, amiért szülnénk szívesen, így hát elfogyunk. Na. Mit lehet ezzel tenni?
Kínai lesz bőven, sőt, fekete Afrika, India is adja a népszaporulatot (biztos ezeken a helyeken alkalmasak a körülmények, haha), így hát az emberiség számszakilag egyre csak nő. Lássuk be, ebben a nagy embertengerben mi oly aprócska pont vagyunk, hogy gyakorlatilag már most sem létezünk.
Szóval nem "magyarkodni" megyünk Bugacra, csak a kíváncsiságom hajt. Na, és persze fontosnak tartom, hogy a fiaim lássák azokat az öltözékeket, ételeket, szokásokat, hallják azokat a zenéket (mintha nem hallanák itthon is eleget) amik hozzánk tartoznak. Hogy tudják, mik a gyökereik, amik évezredek alatt a génjeikbe épültek. Magyarok ők, és tudniuk kell, mit jelent ez. Mit is jelent?

Kurultaj

2010-08-05T13:23:00.001+02:00

Program elérhető ITT.

Esetleg valakinek van kedve jönni?
Mi szombaton családilag Kurultajozunk, és azt is tudom, hogy Orsiék is ott lesznek, az meg csak úgy eszembe jutott, hogy jó kis találkahely lehetne ott, Bugacon. Tegyen már ide megjegyzést, aki esetleg még ott lesz!

Hetedhét

2010-08-05T07:29:00.004+02:00

Nahát, csoda az volt, csak éppen 24 órával később, mint kellett volna. Már éppen kipihentem a kétszer hét órás plitvicei utazás merevségeit, mikor a postás meghozta a gyerekek papírjait. Szóval fiam 1:0- ra vezet csoda- csatában. Ámbátor én mondtam neki, hogy Plitvice úgy, ahogy van, egy csoda. Akkora csoda, hogy októberben vissza is megyünk, mert ezt muszáj látniuk nekik is. Ha meg már muszáj, akkor hadd jöjjön még másik 40 ember is.
Annak azért örülök, hogy- úgy tűnik- az itthon maradás kimosta Fiamból az újonnan jött "szerelem" hevét. Ennyi volt. Nem kérdezek persze, csak figyelek erősen, és nincs msn, nincs sms, ami pedig a lényeg: nem emlegeti a lányt.
De minek emlegetné??? Mit emlegessen rajta? Mindig mondom, 12 évesen minek energiát pazarolni ilyesféle érzelmekre? Azt már meg sem említem neki, hogy amúgy meg egy illúzióról van szó, mikor szerelmet emlegetünk. Nem egyéb ez, mint egy idea, amit az ego képzel magának saját szórakoztatására. Azt képzeljük, hogy szerelmesnek kell lennünk, hogy az életünk Életnek nevezhető legyen, pedig "a szerelem köszörű, nagyon ritkán gyönyörű". Néha azért tényleg az, de nem kell túl sokat várni tőle. Beszéljünk inkább vonzalomról, szexről, szövetségről. Vagy inkább ne? Hagyjam a cinizmust későbbre? Ne törjem le ifjúi hitét, bizalmát, várakozását?
De most mondd meg! Nem izgalmasabb (és hasznosabb) az például, amit most csinál a fiú? Táborban van, kenuzik, madarakat fognak be, határoznak meg, és gyűrűzik őket. Ja, és esténként tűri az újabb lányok ostromát. Komolyan nagyon bosszantó kis "picsák". Kullancsok! Micsoda szerencse, hogy nincs lányom. Már biztosan nyakon vágtam volna, ha így taposná a fiúk sarkát, ahogy ez újabban szokás.

Zenét hallgatok mostanság, és táncolok. Mondtam már, hogy Atibi mennyire "utál" azért, hogy mindig kapok az emberektől mindenféle jókat? Hát a minap emlegettem a Fekete tyúk- ot, és biza már itt van nálam az album. Köszönöm szépen itt is- akinek, az tudja.
Lényeg, hogy most hallgatjuk itthon éjjel- nappal, és már egy egészen egyszerű koreográfiát ki is találtam hozzá. Zöld Martzi- ra is. A két kisebb fiammal nyomjuk hevesen. Olyan jó látni őket táncolni, énekelni. Olyan jó, hogy azt hiszik, én nagyon értek hozzá! Jövő héten lesz egy táborom egészen picikéknek, és úgy döntöttem, bevetem a táncot náluk is. Lépek jobbra, lépek balra, és azt mondom, ez aztán tánc a javából! Kezdőknek tényleg az. Nekem is.

Apropó tábor! Őrületes projectbe szállunk be a következő évtől. Egy Európában terjedő élet-játékról van szó, amit jelenleg nálunk csak egyetlen városban csinálnak. Kecskemét lesz a második (ha lesz), és én (az egyesületünk) kapom el a gyeplőt.

Mondom Atibinek tegnap, majd én most felhívom őket, hogy segítsenek. Mondják el, hogyan lehet ezt megvalósítani. Erre ő: Csak nem képzeled, hogy majd megmutatják? Te talán odaadnád, ha lenne egy ilyen projected? Néztem csak rá: Igen, lehet, hogy odaadnám. Végülis ez gyerekekről szól. Életmódról, nevelésről, nem pénzgyártásról. Odaadnám.
Felhívtam őket ügyesen, és nézzünk oda! Nemhogy odaadják a leírt anyagokat, de eljönnek megtanítani az animátoroknak a módszert, segítenek pályázni, és állítólag minden másban is. Szóval ettől a perctől kezdve keresek felnőtteket, kézműveseket, gasztro- szakértőket, pedagógusokat, gyerekbarát kamaszokat, akik szívesen részt vennének jövő nyáron a kecskeméti Heted Hét város vezetésében, van havonta egy szombatjuk az előzetes munkákra, és majdan 10 napjuk a megvalósításra.
Valaki?

Ps: Mielőtt bárki megszólna (látszólag) szerelem- ellenes kampánybeszédemért, elmesélem, hogy Heted Hét városban is létezik "A" szerelem. Az embergyerekek (akik persze mély érzéseket táplálnak egymás iránt) még házasságot is köthetnek a maguk által működtetett anyakönyvi hivatalban, hogy azután adómentességet élvezzenek a városban. Mi ez, ha nem szerelem?
Hm. Elfelejtettem megkérdezni, hogy szülészetet tartanak- e fönt Heted Hét városban.

Mesék

2010-07-30T10:21:00.002+02:00

Bírom ezt a kezdő- kamaszos- nagyarcos próbálkozást. Azt mondja, hogy "ez" (tök mindegy most, hogy éppen mi) olyan zsííír, az Avatar meg szar. Így- e: szar. Meg a buddhisták hülyék. És a Koncz Zsuzsa egy ribanc (Jaj, még leírni is alig merem! Tudod, a művész tisztelete bennem /már/ dolgozik).
Jó fej különben a srác, a műveltsége pedig messze űbereli az enyémet, de most már tudom, honnét jön a fiamnak az a nyegle nagyképűsége, ami sokszor felbőszít. Most jön az, mikor majd a tőlem kapottal szembefordul, a példát pedig a barátok mutatják. Bele kell törődni, hogy nem a saját tanításaim hallom tőle.
Azért halkan megjegyzem, hogy a buddhizmus közel 3000 éves hitrendszer, ezzel együtt több millió ember életformája, így hát minimum egy minősítés nélküli elfogadást megérdemel (igyekszem nagyon tudományosan fogalmazni). Az Avatar pedig mese, ezért nem kell keresni mély mondanivalót benne (De lehet találni, ha akarunk. Én például azóta használom a "látlak téged" kifejezést, mióta a Na'viktól hallottam. Mindent elmond egy kapcsolatról.) Szóval mese. Egy álom, amibe beleképzelheted magad. Én például boldogan élnék a Pandorán, és repülnék félelmetes madarakon 100 méteres magasságokban. Ilyen mesékbe képzelem magam néha.
Hallgat. Nem tud mást, mivel a barátja anyja vagyok, ő pedig most itt vendég. Ebben a pillanatban pedig visszafojtott lélegzettel nézi az Avatart. Mesék kellenek akkor is, ha kinőjük a gyerekségünk.

Olvassa, csippantja

2010-07-30T09:29:00.000+02:00

Mondtam már, hogy szeretem Mollyt?

Csodára várunk

2010-07-28T14:07:00.000+02:00

Egészen megszédül az a szegény fecske. Ne rázzad már a kezedet annyira, ahogy mutogatsz, mert tényleg megszédül.
Szédül, na, egy kicsit szédül, de akkor is az életét mentettük meg. Most kicsit rossz itt neki, de én legalább nem szorítom, ahogy a gyerek.
Ide jutottunk, hogy már a gyerek is állatgyűjtő lett. Felszedi a földről a madarat, aztán én meg mehetek vele az okmányirodába hadonászni. Ez a nő meg ijedezik, mikor rádöbben, hogy ami az öklöm hajlatából pislog kifelé, az egy igazi, élő, villásfarkú fecske.
Mit akarok vele? Mit? Hát jobbat nem tudok, mint elviszem a Vadasparkba, ahogy télen azt a cinegét. Ott majd tudják, mi legyen vele. Csak addig maradjon életben. Kész csoda lenne, ha kibírná addig. Vadmadár. Megöli a rabság.

Mi az, hogy holnapra tud időpontot adni? Mi az, hogy úgysem készül el 4 nap alatt a személyi? Nem, nem, annak ott kell lenni a gyerek zsebében szombat hajnalban. A gyerek most ugyanis szerelmes, vagy mi, és a barátnőjével jönnének Plitvicére. Igen, oda. Én is ott leszek, persze, nem gondolja tán senki, hogy majd ekkora gyerek csak úgy utazgat külföldre? "Nővel" ráadásul.
Ezt persze nem mondom el, mert ez magára nem tartozik.
Ezt csak úgy gondolom.
Csak szeretném mondani, hogy mindenki tudja, itt tartunk, ekkora a fiam, hogy már vannak ilyen érzései is.

Most tudtam meg, hogy lesz hely a buszon, azért csak most csináltatom a papírját. Ha tudtam volna hamarabb, akkor nyilván hamarabb jövök. Jó, én értem, hogy az lenne az évszázad csodája, ha mégis megjönne az az igazolvány. Ez nekem már elég ahhoz, hogy belevágjak. Ha csoda kell, akkor nem állunk vesztésre. Nézze csak ezt a madarat! Na, az is csoda, hogy ő él. Agyonüthette volna magát, mikor a földre esett, vagy megehette volna a macska, eltaposhatta volna egy autó, esetleg megtalálhatta volna valaki, aki megölte volna. Mindez megtörténhetett volna ezzel a csöpp madárral, ehelyett az én gyerekem szedte fel az útról, így most hamarosan értő kezekbe kerül. EZ a fiú volt, igen. Csodás, ugye? Na, látja, neki kell kimennie a vízesésekhez. A csodákban nem hisz, a másik világban nem hisz. Dacol, és hitetlen, ettől pedig rettentően nehéz neki. Könnyes szemmel morogja, hogy csodák nincsenek. Én vagyok az anyja, velem dacol, az én hitemmel. Velem, aki TUDOM, hogy vannak csodák. Most tehát töltsük ki azt a papírt, ha lehet, és küldjük el. Adjunk esélyt a csodának, hogy tegye a dolgát.
Rendben, ideszólok, ha sikerül. Köszönet mindenért. Kész csoda, hogy éppen magukkal találkoztam.

Fekete tyúk, fekete kút

2010-07-27T13:38:00.003+02:00

Avagy a nő, aki bármit képes bevetni, hogy elérje célját.

Arra a kínzó kérdésre ébredtem ma reggel, hogy vajon mivel nyomulhat egy olyan bolond nő a gyerekeknek, mint amilyen én vagyok, ha nem akar egyedül ugrándozni táncház címén.
Nem, nem is igaz, amit beszélek, mert csak egy doboz tejért mentem be a boltba, és a rádióban Zöld Martzi nótája szólt éppen. Na, erről ugrott be ez az előbbi gondolat. Mert mivel is fegyverezhetném fel magam éjjelente, mikor az ellenfelem a telefonokból nyifogó Lady Gaga, akit a szállások fülledt szobájában elbújva lehet az osztálykirándulásokon hallgatni? Versenyképes mellette a "gyerekek, este táncház lesz a tábortűznél" felszólamlás? Hát kiröhögnek vele! Mit találjak ki, ami mégis jó, és "eladható" a kölkeinknek? Amire esetleg megmoccannak, előbújnak, és megpróbálják egyik lábukat a másik mellé rakosgatni? Összekapaszkodni, és együtt táncolni, próbálgatni a lépéseket, és nevetni hozzá nagyokat?
Talán ez itt jó lehet?

Sajátjaim bírják, éneklik, jár a lábuk a ritmusra.
V., aki néptáncos, most rakja össze nekem a lépéseket, aztán betanítja, úgyhogy jövőre már táncház is lesz a kirándulásainkon.
Feltéve, hogy:

- addig sikerül megszereznem az albumot,
- szert tennem annyi lábügyességre, hogy képes legyek elsajátítani valami tánchoz hasonló mozgásformát,
- ha előbbi nem sikerül, akkor annyi elszántságot, hogy ne zavarjon, mikor hülyét csinálok magamból egymillió kamasz előtt, akik csak arra várnak, hogy a nagy "Mindent Jobban Tudok" felnőttek arca mögül előbukkanjon az esetlen "vén hülye" (jelesül ez itt én lennék).

Bassza meg! Folyton figyelmeztetnem kell magamat, hogy MÁR NEM vagyok húsz éves.

Megjöttek

2010-07-26T10:06:00.000+02:00

A gyerekeim megjöttek a nyaralásból, én pedig sokadszor megállapítottam, hogy erősen hordozom magamon az állatvilágból megöröklött ösztönöket. Ismered azt a szabályt, hogy a madárfiókát, vagy bizonyos vadon élő állatok kicsinyét nem szabad megfogni, mert félő, hogy az anyjuk eltaszítja őket, ha megérzi az idegen szagot rajtuk. Én is ilyen vagyok, ha hosszabb ideig másutt vannak. Beengedem persze őket a házba, de tényleg nem érzem jól magam addig, míg a hajukon, ruhájukon érzem a "másik hely" illatát.
Egész este bújtuk egymást tegnap is. Szimatoltam a bőrüket, ölelgettem őket. Jól bekentem a testüket a saját szagommal.
Akkor aztán megnyugodtam. Hazaértek.

Reggel Bobival ülünk az autóban. A szélvédőt veri az eső, az ablakon árad be a kellemes hűvös.

Én: Hiányzott már nagyon ez az eső.
Bo: Nekem meg te hiányoztál.

Játszd el azt, hogy...

2010-07-25T11:19:00.002+02:00

Az úgy kezdődött, hogy 22 évesen a szalagos magnó mellett énekeltem ezt a dalt. A lemez összes dalát fejből tudtam, és tudom még ma is. Minden szöveg rólam szólt... "A hiába szép" őrületes volt. Emlékszem, volt olyan hajnal, mikor futottam a városban, aztán a parkban megálltam, megettem a tulipánokat, és rohantam tovább. Jó lett volna akkor mindent egyszerre megkapni, megízlelni.
Ezt is nagyon szerettem, mert igaz volt, velem történt, és ő egyáltalán nem értette, miért nem működik semmi jól velem. Én mégis sokáig azt hittem, ő a helyes út. Aztán elmúlt ez is.
Az évek teltek, és az Iskola megtanított rá, hogy a lángot lejjebb kell csavarnom, ha életben akarok maradni.
Néha azért még visszamegyek az álmokba, de reggelente mindig csak előre nézek. Ami volt, elmúlt, már más ember vagyok én is, és tudom, hogy ilyet már soha nem akarok. Most a forró nyárban is gyakran eszembe jut ez a dal. Talán mindig is erre vágytam...

Nem akartam olyan hétköznapit, hogy csak úgy felnőttesen elmegyünk moziba, aztán haza a házunkba, vagy ücsörgünk egy teraszon, és azt tesszük, amit más házaspárok tesznek, mikor kettesben töltenek egy estét.
Valami olyat akartam, ami emlék marad később is. Kicsit akartam azt a régi, eszeveszett, nekivágós érzést. Úgy elindulni, hogy ki tudja, mi lesz. Kalandot keresni, valami mást, mint ami a megszokott.
Úgy is lett. Nevettünk, élveztük az éjszakát, játszottunk felelőtlen gyerekeket.
Nehéz volt.
Nehéz gyereknek lenni, ha már felnőtt vagy.
Nehéz felelőtlennek lenni, ha felelősség nyomja a válladat.
Nehéz úgy tenni, mintha még mindig az lennél, aki már nem vagy.
De érdemes megpróbálni.

Ps: Váratlanul találtam a szórólapot péntek éjjel. Még hogy nincsenek jelek, amik csak neked szólnak!

Apró csodák (avagy Batman vendégeskedik nálunk)

2010-07-25T09:20:00.019+02:00

Jöjjön hát, aminek jönnie kell! Itt megtekinthető, hogy kiket is találtunk a házunkba fészkelve.

Tudom, hogy védett állat, ehhez mérten egyszerűen csak elhessintettük azt a kb. 30 fős kolóniát, akik a fiam szobájának ablakkeretében tanyáztak. Volt azonban közöttük, aki olyan mélyen aludt- nappal lévén- hogy nem akarta elhagyni a fészket, úgyhogy őt most kicsit magamnál tartom. Ma jönnek haza a fiúk, és szeretném megmutatni nekik, hogyan is néz ki közelről egy igazi denevér. Mert csodaszép ám! Eddig csak a tó fölött cikázva láttuk őket esténként. Ahogy olvasom, szúnyogirtásban verhetetlenek. 1000 szúnyog óránként! Ezt a teljesítményt szerintem semmilyen bio- gyilkos permetszer nem tudja űberelni.
Szomorú vagyok, hogy el kellett őket riasztani. Netes kutakodásomnak köszönhetően azonban felfedeztem, hogy hogyan lehet mesterséges denevérfészket készíteni, így hát most ez a cél. Az ablakok szélét leszigeteltük, a falra pedig készítünk denevér- odukat kárpótlás gyanánt. Hátha felfedezik, megszeretik, és beköltöznek.

Van azért néhány dolog, amit nem értek. Ha az én fogságba esett példányom rovarevő, akkor miért rágcsálta az almát, amit tőlem kapott??? És vajon ő gyerek, vagy felnőtt? És ha gyerek, akkor képes lesz- e majd szabadon jönni- menni, mikor elengedem?
A kérdéseimről pedig az jutott eszembe, hogy milyen rettentő sok kérdés van az életünkben, amikre soha nem keresünk válaszokat. Ezek a denevérek például évek óta itt élnek mellettünk. Ha nem telepedtek volna a házunkba, talán soha nem gondolkoztunk volna azon, hogy tulajdonképpen kik ők, hogyan élnek, mit esznek. Eddig azt sem tudtam, hogy védettek.

Egy csomó dolgot elfogadunk úgy, ahogy van, és nem firtatjuk az okát, értelmét a létezésüknek. Persze, van ezer más dolgunk, amivel törődni kell, úgyhogy jól is van ez így, mindössze olykor jó szembesülni azzal, mennyi érdekességet találhatunk egy karnyújtásnyira, ha kinyitjuk a szemünket, és megkeressük a kérdésekre a válaszokat. Mennyivel személyesebbé válik a saját kertünk- házunk, ha tudjuk, kik élnek még ott rajtunk kívül. Ha látjuk, kik ők valójában.
Ezért kell Batmannek maradni még ma estig. Látnia kell a fiúknak, milyen csodák férnek el egy hibás ablakrésben.

Királyfi

2010-07-24T11:39:00.003+02:00

Két éve - mióta a tavunk elkészült - minden tavasszal küzdök a békákkal. Nem félek tőlük, nem is találom dermesztőnek, vagy gusztustalannak a testüket, azt viszont nem csipázom, mikor együtt kell fürödnöm az egymillió ivadékukkal.
Mi következik ebből? Minden tavasszal békaszüret van nálunk. Reggel kiszedünk a vízből 6- ot, délre már nyolc pampog a növények között. Kezdik áprilisban a varangyok, május tájékán becsatlakoznak a levelik, akiknek ráadásul olyan ordenáré hang jön ki a torkán, hogy nyitott terasz mellett simán elnyomják a tévét esténként. Gyűjtőládába szedjük őket, és a közeli tóra visszük mindet.
Morgok, zsémbelek állandóan miattuk, de valójában kedvelem ezt a virtust. Ők jönnek, én vadászok. Gólyának képzelem magam, s a jobb kezem a csőr. Lassan kúszok- mászok a parton, vagy lebegek a vízen, majd hirtelen lecsapok, s elmarom őket. 1:0 ide. Ha kések, akkor meglógnak, és a vízitök levelei közül röhögnek a képembe. Nem adom fel, kezdem elölről a vadászatot.
Azt rendszeresen elmondom a nagy békátlanítás közepette, hogy sokkal elégedettebb lennék, ha a békák legbékábbika, a mesebeli királyfi tisztelne meg azzal, hogy ide költözik.

Ki ő?
A békakirály

Miért akarom őt?
Amiért a denevérjeimnek is örülök, vagy a sárgarigóknak, akik hajnalonta itt billegnek a nyárfán. Na, és persze kedvelem a különös rovarokat is, akik olykor meglátogatnak minket.

Már letettem róla, hogy valaha egy "igazi" béka költözik hozzánk. Beletörődtem, hogy nekem csak a békák "alja" jut. Ez van- gondoltam- amíg élek, folyton a varangyokat markolászhatom fürdés közben.
Aztán egy este meghallottam a jellegzetes hangot. Rohantam le a kertbe, hogy kilessem őt, de még sokáig nem láttam. Sőt, miután mr. D. vegyszerezte a vizet az algásodás ellen, fogta magát Béka Úr, és odébbállt. Napokon át hallgatott, majd megszólalt a szomszédék lavórnyi tavacskájában.
Te jó ég!!! Hát ott a nagyobbik fiú egy vadember! Ha az elkapja, ott vége mindennek! Másnap alig vártam, hogy összefussak valamelyik felnőttel a kerítés mellett. Nyilvánvalóan szóltam, hogy adják vissza a békámat. Nem nagyon tiltakozott ez ellen senki (nyilván fellélegeztek, hogy ezúttal nem a csavargó kutyájuk miatt szekálom őket), és valóban, hogy általuk, vagy saját akaratából, de tegnap hazatért a vándor. Épp a vízen ringatóztam, hogy lehűtsem magam a hőségben, mikor észrevettem, hogy a partról figyel. Osontam a fényképezőért, majd csendben visszaereszkedtem a vízbe.
Fantasztikus volt! Egészen közel engedett magához, amire eddig nem volt még példa. Hosszan néztük egymást. A szemei mintha aranyporból lennének összerakva. Hatalmas, izmos, és megfontolt. Nem brekeg ám ész nélkül, mint az eddigi lakóink. Néha szól csak, de én akkor mindig megállok, és felemelt ujjal sikongatok a többieknek: Hallod?! Hallod?! Hát nem gyönyörű?
Senki szerint nem az. Mások szerint semmi extra nincs a jelenlétében. Az emberek azt képzelik, Ő egy "akárki". Egy akármilyen hidegvérű, érzéketlen rovarász. Pedig tévednek. Én hoztam ide. Én álmodtam, képzeltem, vágytam ide magamnak.
Ő egy igazi, elvarázsolt királyfi, aki most végre előbújt a gyerekkori mesémből, és beköltözött az életembe. Most. Pedig lassan ezer éve, hogy az aranygolyócskám a kútba ejtettem...

Hatásszünet. Még ne olvass tovább, csak elmélkedj az eddigieken...

Most már olvashatsz:

Ps: Köszönet az újabb állandó olvasókért. Nagyon feldob, ha növekszik a szám itt oldalt. :-)

És ami jön:
1, Denevértelepet fedeztünk fel a ház felújítása közben. A KEZEMBEN TARTOTTAM egy igazi, csodás kis élőlényt! Van fotó is.

2, Remek mókát találtam ki péntek estére. Busszal mentünk Kecskemétre megnézni az Eredet- et. Megállapítást nyer, hogy Leonardo egyre jobb, ergo az évek szaporodása vonzóbbá teszi a férfiakat. Talán minket, nőket is? A film tényleg nagyon jó! Éjjeli csatangolás a városban, majd túlélő túra mr. D.- vel. Vajon hazaértünk- e épségben jármű nélkül? Van fotó is.

Lalás

2010-07-22T19:48:00.001+02:00

Lolo- aki időközben Lali lett - valóban a negyedik gyerek nálunk.
Húúú, de ciki ezt így leírni!
Bocs, kedves kutyátlan olvasóim, ti ezt nem érthetitek. Lali egy angyal. Tündér Lala, akinél szófogadóbb, intelligensebb négylábú nincs a világon... legalábbis itt, a kerítésünkön belül.
Már például tökéletes jelbeszéd alakult ki közöttünk. Ő odaáll a tányérja mellé, én pedig megkérdem:
- Lali, kérsz vacsorát?- Ő erre dobbant a lábával. Kiveszem a hűtőből az ételét, ő boldogan perdül egyet, és szalad a kosarába. Ott vár, amíg a helyére teszem a tálját.
Ha esteledik, ide- oda futkosással próbál a hálóba csábítani, hogy végre az alvós kosarában álomra hajthassa a fejét. Mert egyedül nem megy ám oda. Nem, az a hely tabu. A gazda nélkül tilos a bemenet. Ezt ő döntötte el még régen. Ahogy azt is, hogy az ágyba nem ugrik fel. Vagy ha mégis, mert mondjuk hihetetlen jókedvében elfeledkezik magáról, akkor eszeveszett zavarba jön, és hanyatt- homlok kotródik lefelé.
A ruháimat felismeri, vagyis abból, mit veszek magamra, tudja, hogy elmenni készülök otthonról, netán csak a kertbe, vagy épp aludni szeretnék. Ehhez mérten jelzi, hogy velem tart, vagy inkább marad. Ha jönni szeretne, szalad az ajtóhoz, ha inkább marad, akkor a kosarába kuporodik, és csak pislog rám.
- Lali jössz?- Ő pedig elfordítja a fejét:
- Nem hallok semmit.

Egy ideje már inkább itthon marad- nem nagyon szeret csavarogni. Nyilván azért is, mert a fiúk itthon vannak, de szívesen van akár egyedül is. Soha nem csinált ügyet abból, ha magára hagytuk. Én ennek csak örülök, mivel:

1. Az irodából- elvileg- ki vannak tiltva a kutyák, ezért őrületes szervezés kell hozzá, hogy ne vegyék észre, mikor beviszem. Főképpen most nehéz ez, mikor a hőség miatt minden irodaajtó sarkig van kitárva.
2. Bárhol megállok a városban, ki kell vennem, hisz kettő perc alatt hőgutát kapna az autóban.
3. Kivenni is veszélyes, hisz a 80 fokos betonon szintén felfordul egy harmincdekás élőlény.
4. Ha olyan helyre megyek, ahová nem jöhet be velem, árnyékot kell neki találni, és sietni ész nélkül, nehogy ellopják, vagy rosszul legyen a melegben, amíg én valami hűtött helyen bohóckodok.

Túlparázom?
Ne feledjük el, hogy Lali valóban nagyon pici, tehát pillanatok alatt felborul a hő- és vízháztartása. Vigyázni kell rá, ennyi az egész. Én pedig kitaláltam, hogyan rejthetem el a kutyagyűlölők szeme elől, és óvhatom meg a forró aszfalttól.

A módszer, amit a szállításra fejlesztettem ki.

Ha pedig az iroda folyosóján osonunk éppen, akkor a legyezőmmel álcázom.
Ő tudja, hogy ilyenkor lapulni kell, ezért hát nem ugrál, nem kapar, hanem pislog a csipke mögött.
Később beérünk az irodába, én lerakom a táskát, és szólok neki:
- Gyere, Lali.
Erre beül az asztalom alá pihegni.
Ott már sajnos nem tudom megvédeni a melegtől, leginkább azért, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy én életben maradjak.
38 fok van bent.
Reggel.
Lehet, hogy felmondok. Eljön majd a nap, mikor befordulok a vackomon, és úgy döntök, lesz, ami lesz, ma nem megyek sehová. Leereszkedek a tóba, és őszig mindenki felejtsen el.

A helyzet lassan tragikus

2010-07-21T21:25:00.003+02:00

Gondoltam, szelíden derűs, azért kellően büszke anyai melldüllesztéssel válaszolok az előbbi kommentekre valami olyasmit, hogy az én fiam így, meg úgy. Ő egy komoly gyerek, majd ő tudja, mikor minek van ideje, és majd akkor is megfontoltan fogja intézi az ügyeit, amikor készen áll rájuk. Ő aztán nyilvánvalóan nem akarja majd sürgetni az eseményeket. Hisz még gyerek!
Na, ilyeneket akartam írogatni nektek, de sajnos a helyzet azóta tragikusra fordult.
A gyerekeim nyaralnak ugyebár... Most arról nem kívánok írni, hogy ezt a páratlan, éves szinten egyszer előforduló hét napot hogyan b...tam el már kétharmad részben. Hogyan maradok bent tovább melózni az ezer fokos irodában, utána tologatom a fűnyírót a nyolcvan fokos kertben... Az idő (az édes, magányos idő) pedig hamarosan véget ér, hogy majd egy újabb évet kelljen várnom néhány gyerekmentes napra. Azért vannak ügyes megoldásaim is. Például nyugodtan mászkálhatok meztelenül a lakásban. Ezt a fiaim jelenlétében nem tenném, mert félő, hogy sokkot kapnának. Az igaz, hogy olykor elfelejtem leengedni a redőnyt sötétedés után, így tehát az egész utcát rémisztgetem a fedetlen kebleimmel.
Tehát mindezekről most nem írok, mert mint mondottam, olyan dolog történt, ami azonnali aggodalmaskodást követel.
Felhívott a gyerek.
Örültem erősen. Mondom, biztos hiányzok neki, vagy valami. Akar velem beszélgetni. Ehhez mérten nyitottam az idétlen, anyáskodó kérdéseimmel, ő azonban néhány perc múlva a lényegre tért. Jövő héten lesz egy kirándulásunk a plitvicei tavakhoz (apropó, akar valaki jönni Plitvicére?), és a kérdése így szólt:
- Mi akkor megyünk Plitvicére?
- Még nem tom. Mer' mér?
- F. (F. mint Fanni) írt sms- t (!!!), hogy ő megy.
- Igeeen? Ti sms- eztek?
- Igen... Néha.

Naaa? Írt neki a lány, mi? Utazás Plitvicére, mi?
Igen. Nem lehet késlekedni. Amint hazatér, azonnal felvilágosítom mindenről.
Remélem, még nem késő.

Csajozik a gyerek

2010-07-21T13:23:00.004+02:00

Nagyfiam körül zizegnek a lányok. Sms-t kap, és már egy msn címet is kellett csinálnia, nyilván azért, hogy majd azon írkáljanak egymásnak a "barátnőjével". /Nem mintha támogatnám a gondolatot, hogy egy ekkora gyerek a neten cseteljen a barátaival (bartátNŐjével!!!)./
Konzervatív vagyok ebben a kérdésben (is). A gyerek az gyerek. Játsszon, olvasson, a barátokkal meg menjen bicajozni, és közben lehet beszélgetni. Legalább megtanul beszélgetni. Meg csajozni. Amely tevékenységhez hozzátartozik, ugye, a személyes kontakt is, úgy, mint pillantás, mosoly, hangsúly, és egyéb ilyen divatjamúlt elemek. A net csaló, mert más arcot mutathat bárki, viszont előnye, hogy pillanatok alatt kiderül az analfabétizmus, valamint a helyesírási retardáltság, így adott esetben már nem kell időt pazarolni bizonyos emberekre. Viszont mire ezekre az igazságokra a gyerek rájön, már egymillióan elkábíthatják az éterben a hazugságaikkal. Mint ez a legutóbbi kis "maca" is a maga 11 évével.
UTÁNANÉZTEM!
Az iwiwen van 267 ismerőse. Kérdem én, vajon HONNAN?! Hm... csak valami züllött kis nő lehet. Igaz, a táborban nem úgy nézett ki, mintha különösebben feslett volna, sőt, inkább nagyon is aranyosnak tűnt, viszont nekem résen kell lennem, hogy megvédjem a fiamat. Gondoltam, bejelentkezek msn- re a gyerek nickjével, és majd letesztelem a lányt. Megkérdezem például, milyen volt a bizonyítványa, szereti- e a komolyzenét, hány éves korában kívánja elveszíteni a szüzességét, illetve mi a véleménye a szabad szerelemről, a drogról, és a haski pólókról.
Ha nem tetszik, "kidobom".
A fiam nevében, természetesen.
Addig, amíg ő nyaralni van.
Mert egy gondos anya így cselekszik.
Főképpen, ha a fia magas, szőke, kék szemű, és még a nálánál idősebb lányok is megfordulnak utána.

Jó hír

2010-07-20T08:10:00.000+02:00

A strandon hasaltam, és a telefont forgattam a kezemben.
- Azt akarom, hogy hívjon fel valaki.
- Ki? Minek? (Ez Atibi itt.)
- Mert szükségem van egy jó hírre.
Kettő perc múlva megszólalt a készülék. Mr. D. hívott. Kapott egy értesítést a földhivataltól, melyből kiderült, hogy van egy nagy földünk valahol a város mellett. Nagy, nagy föld.

Márpedig

2010-07-20T07:33:00.004+02:00

Lassan elhiszem, hogy az emberek szeretnek engem. Vagy az Élet szeret engem. Vagy azért történnek jó dolgok, mert azokat AKAROM magam köré. Vagy azokat látom meg.
Amúgy nem ám... szoktam sajnálni magam, meg depressziózni, de ezekre kár a szót vesztegetni. Úgy igaz, ahogy Atibi mondja: szerencsés vagyok.
Például elmegyek virágot venni, mert ugye folyamatos átalakítás alatt áll a kert, ráadásul állandóan van itt valaki, mert ez most olyan kertipartis nyár lett, ezért hát egy napon eszembe jut, hogy több év után végre újra hozzak ilyen egynyári apróságokat. Bemegyek a kertészetbe, mondom a nőnek, hogy mi bajom. Összerakok 5- 6 kis gazat, nem sokat, mert valójában sajnálom rá a pénzt. Őszre úgyis halottak, a pénz meg mindig kell valami másra.Van azért erre is egy kevés. Nem lehet folyton spórolni. Belefárad az ember az állandó odafigyelésbe. A kukacoskodásba.
Már éppen indulnék, mikor utánam szól a virágos hölgy, hogy adna még növényeket, ha nem sért meg velük. Lassan vége a szezonnak, talán már el sem tudja adni őket, hát vigyek, amennyit nem szégyellek- ezzel védi magát. Jelzi, hogy nem tolakodni akar, csak a kukától félti a virágait. Muskátlit, fuxiát, petúniát, napvirágot, meg még a jó ég tudja, mit szed össze. Két nagy ládát tömünk meg, és én távozom. Ültetek, rámolok, a kertem pedig virágban úszik (majd lesznek fotók).

Aztán a tábor negyedik napján (majd beszámoló is lesz) elmentünk strandra. Rengeteg ember volt ott, mert ez egy felkapott hely. Menő strand.
/Mondtam már, hogy egyre jobban utálom a strandot? Már ott el van cseszve ez a strand- project, hogy le kell vetkőzni. Ráadásul mindezt egy rakás ember előtt. Fényes nappal./
Kivédhetetlen volt az ügy, ezért hétfő óta treníroztam magam a Hernád áttörésénél, hogy csütörtökre készen álljak. Mit nekem 30 méterrel a szakadék fölött vigyázni a mások gyerekére (meg a sajátomra), mikor pár nap múlva tömeges meztelenkedésen kell részt vennem???
Reggel mentünk, este jöttünk- ilyen strand volt. Vittem négy gyerkőcöt, Atibi is négyet. Bezártam a kocsi ajtaját, majd kinyitottam. Újra bezártam, de akkor is valaki valamit bent felejtett az ülésen, hát újra kinyitottam, becsuktam, aztán végre elindultunk befelé. Egy teljes napot visongtunk, pancsoltunk, végül este az autó mellett állva túrni kezdtem a kulcs után. Persze, hogy nem volt ott. Se itt, se ott. A gyerekek álltak, vártak, mert NEM HITTÉK EL, hogy ez megtörténhet. Én viszont tudtam, hogy igen.Újra elveszett a kulcsom. Volt már ilyen. Ismerem ezt a helyzetet. Igaz, a házunktól 70 km- re még nem esett meg velem. Végül berohantam a pénztárhoz, hogy érdeklődjek, bízva a csodában, hogy mégsem lesz rossz vége a történetnek. Mélyen bennem a jól ismert nyugalom, a tudat, hogy nem lehet baj. És mi történik? A kulcs ott van leadva a portán, mellette kis cetlire felírva a rendszám. Valaki megtalálta az ülésen, kivette, az autó ajtaját bezárta, és a kulcsot bevitte. Nem tudni, ki volt, de legyen áldott minden lépése (ennyit tehetek érte).

Ilyenek vannak. Közben persze elvesznek dolgok, összecsípnek a szúnyogok, és kétszer visszamegyek a nagy Sales programra, mert sajnálom magamtól azt a több hete kinézett ejtett fenekű nadrágot, amit most féláron megvehetnék. Csodálom az embereket. Kedvelnek, és jót tesznek velem. Kapok mindenféle ajándékokat, vagy csak visszakapom azt, ami az enyém. Számít egy nadrág, ha ilyen szép történeteim vannak? A stranddal is megbékélek, és dacosan mondom magamnak: Barátocskám! Ez a test 3 fiút hordott ki, és táplált. Bármikor felvisz téged a legmagasabb sziklára, úszik akár egy kilómétert is, tűr hideget, meleget, és próbál megfelelni neked. Ezt tudnod kell mindig. Tiszteletre méltó ez a test itt, amiben élsz. Ideje megbékélni vele.

Ui: Mellesleg azok ott mi vagyunk a sziklákon.

Kék

2010-07-10T08:45:00.000+02:00

Két napja tudtam meg, hogy hétfőn indul egy táborunk. 10 gyerekkel. Szlovákiába. Úgyhogy most ez van.
Ma meg céges buli nálam, úgyhogy robogok előkészíteni mindeneket. Mer' mi vagyok én, hogy már hagyományosan itt kell lennie a céges partiknak?
Mindezek (munka- és elfoglaltság- hegyek) örömére ISMÉT (!!!) kékre festettem a hajam. És mit utálok a legjobban? Mikor azt mondja valaki: Tudod, neked még ez is jól áll. Tőled még ez sem furcsa. Ez nagyjából azt jelenti: Annyira abszurd vagy, hogy még szart is kenhetnél a fejedre, azzal sem lenne sem lenne semmi hiba.

Ps: A festéken az áll: C9, és egy acélos ("Pinkes") fehér hajú maca vigyorog rám. Érted ezt? FEHÉR.

Problémás

2010-07-10T08:21:00.000+02:00

Senki nem érti, hogy milyen problémáim vannak az élettel.
Arra gyanakszom, ezek valójában nem is problémák.

Mindenféle

2010-07-07T23:48:00.001+02:00

Sok mindent el tudok fogadni, de hogy valaki iszonyodjon a madaraktól (így mondja: iszonyodom a madaraktól), azt egyáltalán nem. Olyankor gyanakszom, hogy hazudik, vagy képzelődik, hisztis, vagy elmebeteg.
Mert ilyen nincs!
Még nem szoktam meg, hogy TÉNYLEG mindenféle van.

Torma

2010-07-07T22:42:00.003+02:00

Épp a minden vakáció idején aktuálissá váló " szar anya vagyok, nem törődöm eleget a fiúkkal" gödröm mélyén tespedeztem, mikor Ákos lelkesen fejtegetni kezdte, milyen nagyszerű szülőnek tart. Sőt, szerinte napról napra jobbá válok. Egyre kedvesebbé.
Gyorsan gondoljuk csak végig!... Legalább 24 órája nem tartottam hegyi beszédet, nem büntettem meg senkit, és a hangom sem emeltem meg. Most meg este fél nyolc van, és én kürtős kalácsot sütök parázson, üvöltő szélben. Nem rossz, tényleg. Nem könnyű ezt a percet itt űberelni. Azért eszembe jutott anyám szavajárása: Olyan vagy, mint a tormába esett kukac... azt hiszed, nincs annál jobb, mint amit látsz. Igaz, ő a szerelmi ügyeimre használta mindig ezt a szellemes kis megjegyzést, és igaz, évekig nem is értettem, mit akar jelenteni... bár az is igaz, hogy én aztán nem voltam tormába esett kukac. Inkább egyedül, mint valami rosszban... Őőő, inkább egyedül.
Na, szóval, szegény kicsikém a tormába esett kukac. Addig jó nekem, míg ilyen keveset lát a világból. Amíg nem tudja, hogy tormát ízleget, még ha nem is a legcsípősebb fajtát.

Hanem azért van abban valami morbid, és vicces, ahogy a szomszédom ordít kamaszodó fiával: A kurva anyádat! Önmagát illeti ezzel a beszédes jelzővel- talán nem is alaptalanul. Vajon az ő gyereke is szájba vágja majd azt, aki az édesanyját pocskondiázza, ahogy ezt az én fiam teszi, mikor rólam beszélnek csúnyán egy- egy veszekedés során?

Állásajánlat

2010-07-07T22:17:00.027+02:00

Megint szóltak nekem, hogy mehetnék ezúttal... most figyelj! ANYAKÖNYVVEZETŐNEK! Jó, fain, nyugdíjas állás.
500 méterre a házunktól.
Fix bér.
"Mer' tudod, nekünk se mindegy, ki csinálja ezt. Mer' ehhez szív kell, és olyan belső szépség, ami nincs mindenkiben. Hogy az emberekkel tudjon kommunikálni az illető. Na, érdekel?"
Inkább maradok mégis. Adok Atibinek még egy évet, mielőtt másik állást keresek. Olyan másikat, ami tuti, nyugdíjas, fix béres 8-tól 4- ig a házunktól 500 méterre.
Egy dolog, hogy kedvelem őt, de fontosabb, hogy magamban érzek még ahhoz energiát, hogy építsük ezt a céget. Vannak még ötleteim. Nem akarom még feladni az ambícióimat, az álmaimat. Az még túl korai lenne.
Erről megint eszembe jut valami. Nemrég azon gondolkodtam, mennyire szomorú, hogy az egereink hamarosan elpusztulnak. Mennyire igazságtalanul rövid élet adatik nekik. A kutyám is meghal majd. Őseink 12 évesen már felnőttnek számítottak, és alig volt köztük, aki a 30 évet megélte. Manapság pedig élünk 60 évet, ami azért elég jónak számít az élőlények között, mégis, ha erre gondolok, sajog a szívem, hogy mennyire kevés ez az idő. Aztán arra gondoltam, hogy talán azért érzi ezt az ember kevésnek, mert az életünk túlságosan sokrétű. Az ősembernek, aki csak evett, aludt, szaporodott, talán elég volt az a 30 év, hisz ennyi idő alatt mindent volt módja kipróbálni, ami az akkori embernek adatott. De mi? Mennyi terv, vágy, lehetőség! És milyen kevés hozzá az a 60 év! Ez szomorú. És ne mondja senki, hogy nem az.
Hahaha, ilyenekről beszélhetnék a nagy szertartásokon. Én, a széplelkű anyakönyvvezető! Az aztán vicces lenne! Nem, nem, jobb nekem inkább a gyerekek között! A mesék között. A saját meséim között, amiket én találok ki, és úgy formálok, ahogy nekem tetszik. Amikben nem tűnnek el a lehetőségek, nincsenek zsákutcák, nem fogy el az erő, a lelkesedés, nincsenek félelmek, és rossz döntések. Ahol minden kapu nyitva áll az idők végezetéig.

Nyáravató buli

2010-07-02T07:29:00.001+02:00

Az ember néha jobbra számít annál, mint ami a valóság, néha pedig olyan dolgok történnek velünk, amikre cseppet sem számítunk. Meglepődünk, és kellemesen csalódunk.
Már hagyomány nálunk a nyáravató buli, ami nem születésnapi parti, vagy ahhoz hasonló hétköznapi mulatság, hanem igazi vakációt ünnepelő banzáj. Ilyenkor fürdés van nálunk, grillezés, kalandjáték a vendégeknek. Némi rossz idő miatti átszervezéseknek köszönhetően a mostani szombatra került ez a parti.
Természetesen voltak aggodalmaim azzal kapcsolatban, hogy vajon jönnek-e majd vendégek. Nagyfiam új iskolába került, új osztályba, így a barátai is inkább ott vannak azóta, nem pedig itt, nálunk. Hogyan lesz ebből buli? És abból hogyan lesz, hogy anya (ez én vagyok) azt mondta, befejezte az SZMK- t az osztályban, és nem akar részt venni a nők egymás közti csatározásában, továbbá sajnálja, hogy a személye összefonódott olyan üggyel, amit valójában elítél. Anya szemmel láthatóan duzzog, és elkülönül a felnőtt társadalomtól. Nem, nem, biztos nem fogják elengedni a gyerekeket hozzánk bulizni, mert anya folyton ezt csinálja.
És de. Néha a dolgok jobban alakulnak, mint amire számítunk. Néha megértik az emberek, hogy miért teszünk "úgy". Néha el tudják különíteni "azt" ettől a másik ügytől. Így hát ma óriási szervezkedés indul, mert holnap jönnek a gyerekek. Ez itt a lényeg igazából. Csak ez.

Barkochba

2010-07-02T06:43:00.000+02:00

- Barkochbázzunk!
- Jó. Az mi?
- Hát, hogy gondolok valamire, te kérdezel, én válaszolok igennel, vagy nemmel, és te meg kitalálod, mire gondoltam. Játszottunk már ilyet.
- Értem.
- Gondoltam.
- Szőrös?
- Úristen! Még azt sem tudod, élőlény- e, vagy tárgy, vagy mi!
- Élőlény?
- Igen.
- Szőrös?
- Hm. Igen.
- Mekkora?
- Így nem kérdezhetsz!
- Mekkora? (Más hangon kérdezi)
- Nem jó. Csak igennel, vagy nemmel válaszolhatok, úgy kérdezz! Például: kisebb, mint egy elefánt?
- Kisebb, mint egy elefánt?
- Igen.
- Kutya!
- Nem.
- Majom.
- Nem!!!!!!! Kérdezz még mást! Hol él például... azt sem tudod.
- Hol él?
- NEM KÉRDEZHETSZ ÍGY! Például megkérdezheted, hogy van- e nálunk olyan állat.
- Van- e nálunk olyan állat?
- Igen.
- Egér.
- Látod. Tudsz te, ha akarsz.

Csak a teste

2010-06-27T09:46:00.009+02:00

Egyik pillanatban úgy képzelem, hogy jók lettek a bizonyítványok, másik pillanatban meg gyengének látom őket. Mert attól függően, milyen helyzetben vagyunk, a négyes számíthat remeknek, vagy éppen förtelmesnek.
Mikor B. matek hármasával szembesültem, először letörtem, aztán dacos lettem, mivel 3.8 - ra kapott közepest, így azt gondoltam, inkább négyes az, csak elírták. A kiosztón viszont rájöttem, hogy az osztályukban van vagy tíz kitűnő, amihez képest az ő átlaga már csak a középmezőnyre elegendő.
Ő, aki mindig az elsők között volt, most idáig jutott! Hm. Lehet, hogy tanulni kellett volna?
Nem volt időm ezen bosszankodni. Volt még két négyes bizonyítvány emellett, amivel törődnöm kellett. Meg ott volt a fölvételi a kicsiknek. Ami nem sikerült. Tudás miatt, vagy sem, ez rejtély. Vannak ezzel kapcsolatban kételyeim azok után, hogy milyen botrányt csináltak a szülők az iskolában, mely ügyet az SZMK- val kapcsolt össze az igazgatóság. Mely SZMK- nak én voltam a vezetője. Én, aki nem botrányolt, sőt végig a korrekt megoldásra próbáltam a társaságot sarkallni. Igazság ez? Dehogy az.
Nem szeretem, ha a nevem piszkos ügyekbe keverik. Nem szeretem, ha gondolkodnom kell azon, hogy a gyerekeim bejutása- vagy nem bejutása- összefügg- e ezekkel a piszkos ügyekkel.
A tiszta ügyeket szeretem.
Amúgy meg már nem számít ez sem, mert Doris megszokta az örökös újratervezést, és ráadásul olyan, mint egy igazi véreb: SOHA NEM ADJA FÖL. Nem az iskolában tanulta ezt, hanem az életben. Nem lehet feladni, mert akkor hirtelen eltűnünk- ezt tanulta itt kint. Aki feladja, az nincs többé.
Szóval D. megrázta magát, és egyetlen nap alatt lerendezte a gyerekei sorsát, így most ők is egy szintén jóhírű, patinás iskolába fognak járni ott, Kecskeméten, ráadásul kettő percre az irodától, ahol D. dolgozik. És ez itt a lényeg. Együtt mennek, együtt jönnek, és ez az eszeveszett futkosás, ami az elmúlt tanévben volt, az végre megszűnik. Ebben a fényben nem is olyan rossz ez a két négyes bizonyítvány, hisz elvileg nem is vagyunk körzet, sőt nem is vagyunk városi lakosok, mégis fogadják őket, és örömmel. Na jó, na, jó, vagy hat osztály kirándult velünk onnét, ismernek jól, de tudod, mit? Ha ezért, akkor ezért. Tojok rá, ha ezért. Ez legalább kompenzál a másik oldal igazságtalan megkülönböztetéséért. Jól csinálom ezt, jól bánok a srácokkal, és csodás kirándulásokat adok nekik, ezért pedig járhat nekem ennyi bónusz. Tiszta ügy? Nem, viszont ez mossa tisztára a másikat itt a lelkemben.

Rettentő idegi állapotban indultunk Egerbe, és Szilvásváradra, ahol egy művészeti iskola 40 táborozójának csináltam két napos kalandot. Rettentő azt jelenti, hogy le voltam gyöngülve. Folyamatosan fojtogatott sok-sok lenyelt könnycsepp, akik csak arra vártak, hogy valahogy kijöhessenek.
Ez az egri a legkedvesebb kirándulásom, mert ebben aztán minden van, ami a gyerekeket megfogja. Keresés, rejtélyek, alkotás, zenélés, romantika.
Mivel itt a vakáció, végre a fiúk is eljöhettek velem. Tanulni. Néha azt gondolom, egy ilyen kiránduláson többet tanulnak, mint bent az iskolában. Pedig én nem is osztok nekik bizonyítványt. Ad az élet.

A legjobb az volt, mikor éjszakai túrára mentünk. Az ég halványan fénylett, így csak fáklyákat vittünk magunkkal. Sétáltunk fel a hegyre halkan beszélgetve, mikor megszólalt a Négy évszak. Kezdte az Ősz, majd szépen sorban minden részt hallottunk. El tudod ezt képzelni, ahogy a félhomályban ballagsz az erdőben, és Vivaldit hallgatsz? Szerintem mindenki azt gondolja, hogy ezeket a történeteket csak úgy kitalálom. Pedig nem. Szilvásváradon 26- án egy lovasfesztivál volt, és annak a próbája ment a falu szélén ezen az éjszakán. Mikor leértünk a hegyről, akkor tudtuk meg, hogy a hegedű szólókat Mága Zoltán egy lovaskocsin állva játszotta.

Másnap az egri várban, kiérve a kazamatából éppen Gárdonyi Géza sírjánál bukkantunk fel. "Csak a teste"- ez van a keresztre írva. Leültünk a lépcsőre, elő gitárt, és Egör vár summáját, amit még előző este tanultunk meg, ott elénekeltük. Zengett a vár foka, ahogy az a sok gyerek együtt énekelt. Csak én álltam ki néha, mert elcsuklott a hangom. Persze, gyenge vagyok. Vivaldi is könnyeket csalt a szemembe, és attól is meghatódom, ha érzem Gárdonyi lelkét, amint hálásan körülfon. Talán mert- e remélni, hogy egyszer majd szeretett vára lépcsőjén új idők gyermekei énekelnek Tinódi dalt?
Remélhetem- e, hogy ezek a gyerekek majd felnőttként eljönnek Egerbe, és ott dúdolgatnak az ő gyerekeik fülébe néhány foszlányt a vár summájából? Mind ebben bízunk. Hogy nyomokat hagyhatunk mások lelkében. Szeretnénk, hogy az úton, amin járnak, kis kavics legyünk, amit felemelnek, zsebre raknak, és magukkal visznek. Vagy inkább szomjat oltó patak legyünk, híd, menedék, árnyat adó fa, útjelző tábla. Valami, ami sok év múlva halvány emlékként megborzongatja őket. Ezt szeretnénk. Hogy a sírunkra elég legyen annyit felvésni: Csak a teste.

Önkritika

2010-06-22T21:52:00.000+02:00

Tényleg jól főzök. Tényleg. Ez a füstölt szalonnán pirított töltött káposzta pedig gusztustalanul jó lett. Egyszerűen nem elegáns dolog ilyen finom kajákat főzni, aztán ilyenkor... lássuk csak... 21 óra 47- kor másodszor is bevacsorázni belőlük.
Ennek nem lesz jó vége...

Nők és férfiak

2010-06-21T07:12:00.001+02:00

Nyilvánvaló, hogy az autó akkor lesz defektes, mikor én használom. Mi több, éppen kirittyentve próbálok a gyerekkel hazajutni az évzáróról. És a belváros közepén kolbászolok. Szörnyen idegesen azok után, hogy bebizonyosodott, a szülői társaságnak sikerült célt érnie, és az osztályfőnök távozik a posztjáról. Mindezt olyan méltósággal, hogy mindenki, aki áskálódott ellene, mélyen szégyellheti magát. De nem szégyenkeznek, boldogok, és most éppen egymást marják. Dongó darázsfészek, medúzákkal teli medence. Sosem tudhatod, mikor szúrnak halálra. Mosolyogva. Igazi nőkhöz méltóan.
Menekülök közülük, mikor hallom a gumi klaffogását. Rögtön tudom, mi lehet a baj, és megadom magam. Jó, akkor szedjük elő az emelőt, a kulcsokat, hajoljunk mélyeket, és tegyük ezt minél inkább feltűnően, hátha jön valaki, meglátja kínjainkat, és segít. A kulcs nem fordul el, nem és nem, a csavarok megszorultak, vagy a kezem gyenge, nem tudom. Hívom mr. D.-t, persze nem a kérdésemre válaszol; férfihoz méltó módon utasít, hogy dobjak el mindent, és húzzam be a kéziféket. Igen, erre szoktam mondani, hogy nő vagyok, nem hülye. Azt mondja, bejön esetleg... Te jó ég! Nehogy már egy kerékért még ő is furikázzon! Majd boldogulok. Tehát próbálom a kulcsot elforgatni, de NEM MEGY. Többedszer jövök rá, hogy ez az emancipáció legnagyobb kerékkötője. A testi erő körüli mizéria. Mert ha elméletben tudod is, mit kell tenned, de nincs hozzá erőd, már ki is vagy szolgáltatva a hímek segítő- vagy nem segítő- szándékának, ezzel együtt esetleges okoskodó megjegyzéseinek. Viszont ha kész vagy mindazt megtenni, amit ők, és karcsú ujjaid között könnyedén pördül a kerékkulcs, a szemükben azonnal csorbul a nőiességed. Illetlenül erős, és találékony vagy. Kiveszed a kezükből az irányítást, és megfosztod őket a rájuk szorulástól. Attól, hogy az idétlen megjegyzéseiket megtehessék, neked pedig szó nélkül kelljen velük együtt vigyorogni- saját magadon (ismerjük ugye, az út szélén lerobbant autó mellett ácsorgó nő esetét, akitől mindenki azt kérdi elsőként: ugye, van benne benzin?)
Olyan kevesen tudnak elegánsan segítséget nyújtani! Talán az a fiatal srác, aki végül (kérésemre) odajött, és kilazította a csavarokat? Igen, kilazította, aztán sarkon fordult, és otthagyott. Nem jutott eszébe, hogy... hadd ne folytassam.
Jöttek- mentek az autók, egy nő (én) meg ünneplőben próbálta kicserélni a kocsi kerekét. Ezért kár kifordulni az útról, leállítani a motort, és összeolajozni a kezüket. Főképp, hogy nyilván a kéziféket sem húzta be.
Végül akadt egy igazi lovag. Egy idős úr sétált az utcán, és ahogy kell, úgy szökkent oda, míg próbáltam a kereket leküzdeni a helyéről: Segíthetek? Ugrott, pörgött, attól kezdve hozzá sem fértem a járműhöz. Néhány perc alatt megoldotta a problémát, éppen úgy, ahogy egy udvarias, jólnevelt férfihoz illik. Egyetlen hibát vétett: Mielőtt bármihez hozzányúlt, megkérdezte, vajon a kéziféket behúztam-e.

Múzeumok éjszakája

2010-06-20T10:31:00.001+02:00

Az idő telik, és ahogy a fiúk cseperednek, egyre több "értelmes" dologgal tudunk foglalkozni. Amíg kicsik a gyerekek, többször is meggondolja az ember, hogy hová mer elindulni velük, illetve ez az elmenés általában redukálódik szabadban végezhető tevékenységekre, vagy nem túl sok időt felölelő tevékenységekre (lehetőleg olyan helyeken, ahol minél kevesebb ember fordul meg rajtunk kívül). Semmiképpen nem- vagy csak nagyon szűk mértékben- beszélhetünk ezekben az időkben kultúrális tevékenységekről.
Már nagyok. Vagy legalábbis elérték azt a fejlettséget, hogy adott helyre megérkezés után nem kezdenek öt perc múlva vécé, inni- és ennivaló után jajongani, vagy fáradtságról panaszkodni, rosszalkodni, vagy elveszni, ezzel pedig végeláthatatlan bonyodalmakat okozni. Nem olyan rég még minden közös program súlyos gyomorstresszel járt. Utána (vagy közben) rendszeresen megfogadtam, hogy soha többé nem megyek a családdal sehová, sőt, mielőtt meghalok, valami jól látható helyre fel fogom vésni, hogy "MARADJ MAGAD!". Ez utóbbit azért, hogy ha netán újra születek, és a köztes létben elfelejtem a megpróbáltatásaimat, akkor is legyen, ami figyelmeztet a veszélyekre. Ezzel együtt újra és újra bepróbálkoztam azzal, hogy kirándulni, moziba- esetleg színházba- vigyem a fiúkat. Miért is? Mert csodás látni a szemükben a kíváncsiságot, a csodálkozást, és a felfedezés örömét. Remek érzés új dolgokat mutatni nekik, ráébreszteni őket, hogy a világ teli van szépséggel, az ember pedig - minden hibájával együtt- a legkülönösebb teremtmény.
Nos, ezért vittem el őket a Múzeumok éjszakájára. Most először, és hosszas mérlegelés után. Nyilván kényelmesebb lett volna itthon maradni egy szimpla szombat estére (vonzott is a lehetőség), de egyszerűen a lelkiismeretem nem engedte, hogy hagyjam elszállni ezt az éjszakát. Készítettem vacsorát, vittünk vizet, és sétálgattunk a nyüzsgő Kecskeméten. Hogy lássák, érted? Hogy így is lehet élni, illetve csak így érdemes. Nyitott szemmel, és füllel, néhány élményért fájósra járni a lábunkat.
Minden különleges kaland akkor kezdődik, mikor a kényelmünket feladjuk. Anélkül nem megy.

Titkon azt remélem, hogy néhány év múlva majd ott fognak ücsörögni valamelyik irodalmi kávézóban az intelligens barátaikkal, és a kiállításokról beszélgetnek. Vagy könyvekről. Vagy filozófiáról. Ahogy valaha én ücsörögtem a barátaimmal éjszakákon át kerthelyiségekben mindenféle "hiábavaló" dolgokról csevegve.
Még ma is azokból a beszélgetésekből táplálkozom.
Még ma is azok az éjszakák inspirálnak, hogy felemeljem a fenekem, és húzzam- vonjam a gyerekeimet érdekes helyekre. Szeretném, ha majd akkor, mikor döntéseket hoznak az életükkel kapcsolatban, akkor nemcsak fotelek, punnyadt kisvárosok befolyásolnák őket, hanem tudnák, hogy a határokat bármeddig kitágíthatják.

A történelem

2010-06-02T06:37:00.003+02:00

Sose voltam jó töriből. Ez furcsa, tekintve, hogy magyarból nagyon jó voltam, és ez a kettő együtt szokott működni. Nálam nem. Miért is? Mondjuk, sose voltak jó tanáraim. Az első... az komplett bolond volt. Semmit nem tanított, verekedett, és hülyeségeket beszélt egész órán. Ez akkor volt, mikor remek magyar tanár ügyködött azon, hogy megszeressem az irodalmat. Gimibe már úgy mentem, hogy négyes osztályzatom ellenére azt sem tudtam, mitől volt sötét a középkor. Na, ott meg kifogtam egy filozófust! Mély igazságokat próbált megértetni valami összefüggéstelen, csapongó stílusban. Mit mondjak? Hallatlan idegesítő volt. Főképp, hogy nulla alapom volt, így az információi csak lógtak a semmiben. Mindezt akkor, mikor költő magyar tanárnőm a magyar irodalom legfényesebb gyöngyszemeit olvastatta velem.
Jók az érveim? Jól magyarázom? Áh, gyakorlatilag lusta voltam hozzá, hogy egyedül, saját kíváncsiságtól vezérelve akarjam azt a történelmet. Ezt kellene mondani, ha őszinte vagyok, hisz lássuk be: a tudás végül mégis leginkább a belső késztetésen múlik. Az meg nekem nem volt. Lusta, tohonya, álmodozó gyerek voltam, aki szerette elkerülni a feladatokat.
Most kezdem megszeretni a törit. Most kezd kibontakozni a rendszere mindannak, ami az elmúlt 5000 évben történt velünk. Most, mikor a fiammal újra tanulom. És mikor megértem a dolgokat, akkor persze magyarázom neki nagy tudálékosan (mintha mindig is profi lettem volna):
- Érted, nem? Logikus az egész! Egyszerűen muszáj volt elbuknia, és az a hihetetlen, hogy NEM LÁTTA előre a sorsát.
Persze, persze, sose látja senki előre. Azt sem hitte volna senki, hogy valahol majd az én lustaságom is elvész az idők folyamán. Felnőttként keresgélek, és tanulok, hogy a fiam megbecsülését kivívjam.

Fák és emberek

2010-06-01T09:21:00.004+02:00

Van egy fám mindenütt, ahol kirándulni szoktunk. Amikor feléjük járok, mesélni szoktam a gyerekeknek ezekről a fákról. Fákról és emberekről- így együtt mesélek. Nagyjából folyton beszélek, hisz a természet annyi dolgot tanít nekünk, hogy felsorolni sem lehet. Csak figyelünk, gondolkodunk, és tanulunk.
Az egyik fám a János- hegyen van, a másik a Pilisben. Valaha a hatalmas dolomit sziklákra fújta magjukat a szél, s az ott megkapaszkodott. Gyökeret eresztett, törzset, lombot hajtott. A falatnyi föld, amelybe beágyazódtak, később már kevés volt a fejlődéshez, de a gyökereikkel mégis körülölelték a sziklát, és addig kúsztak, amíg nem találtak maguknak újabb tartó, és tápot adó anyagot. Ennek a küzdelemnek köszönhetően mindkét fa körbefonta a sziklákat, és a semmi hátán igyekeznek élni.
Mikor arra járunk feléjük, mindig megállok, és elmondom a gyerekeknek, hogy különösnek tartom ezeket a fákat. Az jut róluk eszembe, hogy az ember olyan nagyon könnyen feladja a küzdelmeit, ha valami nehézséggel kerül szembe. Mire megöregszünk, megszámlálhatatlan "nem bírom tovább" van mögöttünk. Meg szoktam kérdezni tőlük, vajon ők, a gyerekek, tudják- e, hányszor hátráltak már meg egy- egy feladat láttán? Hányszor dobtak félre valamit azzal, hogy "én ezt nem tudom"? Hányszor életükben? És az elmúlt héten?
Hányszor választjuk a könnyebb utat?
Aztán megmutatom nekik a fákat. Ez aztán a hősiesség! Élni, küszködni, újra, minden tél után levelet növeszteni, és a puszta kőből életet csiholni. Hol van az ember ehhez képest? Tudunk- e mi ilyenek lenni? Ilyen kitartóak, szívósak, bátrak. Persze, hogy tudunk. Voltál már ilyen, mint ez a fa?- Ezt szoktam kérdezni tőlük, ők pedig mesélnek arról, milyen volt, mikor képesek voltak egy óriási dolomitot körbefonni az akaratukkal, és elérni azt, amit célul tűztek maguk elé.
Csodás pillanatok ezek (is). Megrázó, mikor az ember jelen van egy gyerek "ébredésénél". Látni a szemében, ahogy ráeszmél nagy igazságokra, tudni, hogy ezt most magával fogja vinni, és talán egyszer eszébe jut, mikor éppen azon gondolkodik, hogy feladja a küzdelmet, vagy minden erejét összeszedve megtegye a következő lépést.

"...Az eget, s a világot"

2010-05-31T08:48:00.005+02:00

Tényleg úgy gondolom, az, hogy hol élünk, hol töltjük a mindennapjainkat, befolyásolja, milyen emberré válunk. Szerintem egy olyan helyen, amelynek különleges atmoszférája van, BIZTOSAN jobb emberek élnek, mint más, teljesen hétköznapi városokban.
Van egy történetem még nagyon régről, amit már százszor elmeséltem az embereknek, de hiába... újra és újra eszembe jut. Közel 15 éve, hogy kirándulni voltam Egerben az iskolai tantestületünkkel. Elcsigázva a hőségtől sétáltam két kollégámmal a belvárosban, mikor megpillantottam egy templomot. Mostanság már úgy emlékeztem rá, hogy magasra kellett mennem lépcsőkön, és a templom fehér volt. Lényeg, hogy az ajtaja nyitva állt, én hívtam a többieket, hogy menjünk be, de ők nem akartak. Egyedül léptem egy pompázatos terembe. Valami elképesztően gyönyörű volt, emellett hűvös és nyugalmas. Leültem a padba, és élveztem a kinti forróság utáni majdnem hideget. Néhány perc múlva, teljesen váratlanul megszólalt a templom orgonája. Bachot játszott.
Elképesztő, egyben megsemmisítő élmény volt. Sírtam, és arra gondoltam, hogy minden "hitetlent" ide kellene hozni, hogy megérezzék, az Isten így vagy úgy, de igenis létezik. Vannak helyek, ahol létezik. Azóta is hordom magamban ezt az emléket, és olykor felidézem, ha emlékezni akarok rá, milyen az, mikor Ő egészen közel van hozzánk.
A napokban újra jártam Egerben, ezúttal egy csapat kisgyerekkel. Amíg az utcákat róttuk, végig azon gondolkodtam, milyen csodás lehet itt élni, ahol minden egyes kő arra figyelmeztet, az ember képes önmagát felülmúlni, képes hőssé válni, becsületes, önfeláldozó tud lenni... ha akar. Nagyon meleg volt, mikor a Minorita templom előtt sétáltunk el. Az ajtó nyitva állt, és hirtelen úgy éreztem, ide be kell mennünk. Ahogy beléptünk, a gyerekek elcsendesedtek, némán sétálgattak a falak mentén, igazi, szent áhítatban. Gyönyörű volt, hihetetlen! Igen, pontosan azt éreztem, amit csak nagyon ritkán életemben: hogy az Isten ott van velünk. Kiszakadtunk a világból, a saját kirándulásunkból. Minden távolivá vált, és az, amit belül éreztem, felemelő, szent nyugalom volt. Sírtam, hát persze. Később felnéztem a hátam mögé, és akkor felismertem a templom orgonáját. Beugrott a régi kép, amely már meglehetősen torzan élt a fejemben, hisz nincsen lépcsősor a Minorita templom előtt, nem fehérek a falak, semmi nem úgy maradt meg bennem, ahogy régen láttam. Csak az érzés volt ugyanaz. És az orgona. Ez volt az az orgona, amely akkor Bachot játszott nekem.

Igen, vannak helyek, ahol az Isten jelen van. Van olyan is, ahol a természet mutatja meg magát úgy, ahogy sehol másutt. Van, ahol hősök szellemei suttognak a fülünkbe, és van, ahol egyszerűen saját múltunk köszön ránk. Ezektől az élményektől jobbá válunk, mert eltépnek minket gyengeségeinktől, hibáinktól, hitetlenségünktől, kételyeinktől, tétovaságainktól. Azt mutatják meg, legbelül milyenek vagyunk, milyenek lehetünk, mi mindenre képes az Ember.
Aki nincs egyedül.

Bobi világa

2010-05-23T22:23:00.005+02:00

Szeretem, mikor csendben elvonul, és szemlélődik. Az emberek olyankor furcsállják, vagy sajnálják. Úgy gondolják, talán szomorú, talán magányos, talán beszélgetni szeretne. Nyaggatni kezdik, szórakoztatják, igyekszenek bevonni őt a tömegbe. Azt képzelik, csak úgy lehet valaki boldog, ha elvegyül a többiekkel.

Nem kutya

2010-05-20T22:12:00.002+02:00

Ez az új iroda nagyon gáz. Annyira fullos, hogy már- már riasztó. Hosszú folyosó, kétoldalt ajtók (az egyik a miénk), nagy csöndesség. Csak egy lomha járású női cipő szokott eldübörögni az ajtónk előtt nagyjából fél óránként. Ami a legkellemetlenebb: Kutyát nem lehet bevinni. Ki van írva a bejárathoz. Én persze nem tartom be ezt a szabályt. Nincs mit tenni, nem tudom a szabályokat betartani. Szeretem őket, de olykor muszáj átlépnem rajtuk. Ha Lolo komfortjáról van szó, akkor főképpen. Majd hagyom itthon, mi? Hogy majd egy antiszoc, magányos, minden neszre vonyító szerencsétlenség legyen belőle! Tudod, mikor?!
Jelenleg meghagytam neki, hogy álcázza magát, ha továbbra is dolgozó nő akar lenni. Ha zajong, akkor sajnos HTB lesz belőle, ami egy őrjítő állapot. Így hát az eb leül az asztalom lába mellé, és ügyesen úgy tesz, mint azok a hajdani bólogatós kuttyok, akik a zsigulik kalaptartóján okoskodtak a nyolcvanas években. Menő is legalább annyira, főképp, ha mércének veszem a mellettünk lévő műkörmös szalon túlfestett tulajdonosnőjét, aki anélkül csókolta őt körbe, hogy megkérdezte volna, van- e féregtelenítve. Vad szemeket meresztettem rá, hogy érezze, az aurám durva megsértése a kutyám csókolgatása- legalább akkora sértés, mintha engem smárolna le ott, az üzlete sarkán. Micsoda gátlástalan emberek vannak! Nem szóltam azért neki- Nem vagyok egy állat! Amúgy meg jobb jóban lenni egy műkörmössel.

Szóval a terv a következő: Lolo NEM KUTYA. Ő a cég Lo'goja, valójában egy szurikáta, aki pontosan azért van itt, hogy méltón képviseljen bennünket.
Elengedhetetlen a jelenléte.

Örökké nem eshet...

2010-05-19T21:54:00.001+02:00

Most már kezdem unni, hogy mindent szétmos az eső. A hegyek, ahova járunk, elfolytak. A barlangunk beázott. Erre a hétre le kellett mondanunk minden kirándulást, ami fölöttébb kellemetlen. Tegnap este még azt hittük, holnap elindulunk, hisz a Híradóban azt mondták, "csak" Visegrád veszélyes.
"Dömöst nem mondták! Hát Dömös biztos jó; azt nem mondták, hogy nem jó!"
"Na, ne már! Ezt nem mondod komolyan! Nem mondod, hogy elhiszed magadnak, hogy ez lehetséges! Hogy mit tegyél? Tudod, mit kell tenni, csak nem akarod, mert attól szomorú leszel. Jó,menjél fel, nézd meg a szakadékot! Nézd meg, hogy lásd a valóságot!"

Egy hét itthon, iroda költöztetés, papírmunkák rendbetétele... és és és némi törődés a fiúkkal.
Jé, tanulok velük!
Jé, mesélek nekik este!
Jé, átnézem a cuccaikat, és- jé!- megint hot- dog volt a vacsora (jó régen volt már).
Igen, tudom, nem helyes ez az anyai hozzáállás. Ez a folyton rohanó, gyakran elmenő- nem otthon ülő hozzáállás. Igen, ilyen mentalitással nem lehet tisztességesen figyelni ennyi gyerekre. Igen, pontosan ezt látom más egyéb felnőttek szemében. Meg olyat, hogy miért is vannak ők hárman, és ha már mégis, akkor meg miért nem tudok én megállapodni az ehhez méltó ősanyai létben.
Mert nem. Mert vannak felismerések (magunkkal kapcsolatban is), amikre az út folyamán jövünk rá. Akkor, mikor már nem lehet dolgokat visszacsinálni. Olyan dolgokat, amikről bebizonyosodik, hogy nem voltak jó döntések. Ilyenkor erőn felül, pengeélen egyensúlyozva próbálunk megfelelni a feladatoknak. Vagy sikerül, vagy nem.
Hát ez az! Ezt magyarázom folyton! Az életünkről akkor hozunk döntéseket, mikor még azt sem tudjuk, valójában kik vagyunk. Nem látjuk előre a végső valóságot, és csak remélhetjük, hogy amit most választunk, azt később sem bánjuk meg.

Az eső álljon el, a hegy száradjon fel, a valóság holnap is az legyen, amilyennek ma látni szeretné(m)nk!

A szépség hatalma

2010-05-17T22:04:00.000+02:00

Nahát, arról beszéltünk éppen, hogy a Nagyfiam, akinek már akkora a lába, mint az enyém, de még mindig acélos szürke-szőke a haja, mellé égszínkék bociszemeket is festettem neki nagy, seprős pillákkal, vagyis összegészében egy gátlástalanul "jópasi- csíra" fiúcska... ráadásul most teljesen önként hajnövesztésbe is kezdett, úgyhogy én már látom magam előtt, ahogy pár év múlva majd büszkén feszítek ifjú kamaszlányok körében, tudván tudva, hogy eme feszülős testű lánykák végtelen irigyek rám, mert én akkor ölelhetem meg addigra full- extrává cseperedett fiamat, amikor csak akarom. Hát ezen elmélkedtünk, mikor az eggyel kisebb (akinek MINDIG MINDENRE rá kell tenni egy lapáttal) megjegyezte:
- Utánam is futnak a lányok. Sőt! Már tavaly is futottak egyszer!
Mire a Nagy megsemmisítő szarkazmussal:
- Csak nem tolltartót loptál?
És ami a legjobb: Mindhárman nevetnek.

Jogom van hozzá

2010-05-17T14:13:00.001+02:00

Ez meg egy olyan dolog, hogy az embernek vannak furcsa gondolatai olykor. Olyan gondolatok, amik talán nem illenek hozzá... mert van bennünk egy kép valakiről, és elképzeljük, hogy neki mikor mit kell gondolni, érezni. Aztán ha ő nem azt érzi, nem azt gondolja, akkor azt mondjuk: Nahát, csalódtam benne! Nahát, ezt nem gondoltam volna róla! Hogy ő ilyet gondol. Pedig miért ne gondolhatná?
Az érzések rakoncátlanok. Ideig- óráig kordában tarthatjuk őket, de később mégis önálló életre kelnek. Éppenséggel büntetlenül érezhetek én elégedetlenséget, búsulhatok olyasmi miatt, ami másnak semmiség. Van hozzá jogom, nem? Az érzéseimért csak magamnak kell számot adnom, nem? Azokat legalább szabadon érezhetem, nem? Az életem 80%- át úgyis mások határozzák meg.
Eszembe jut, mikor gyerekkoromban anya rákényszerített valamire, és én rosszkedvűen kezdtem neki a feladatnak. Általában kaptam a fejemre, hogy miért húzgálom a számat, én meg mindig azon dühöngtem, hogy miért nincs meg legalább az a szabadságom, hogy NE VÁGJAK jópofát az ügyhöz. Ilyen az élet is. Van egy csomó dolog, amiről előbb- utóbb bebizonyosodik, hogy nem volt jó döntés, nem így kellett volna, nem ezt kellett volna, de mire rájövünk, már nem tudunk változtatni rajta. Benne van az ember egy élethelyzetben, és nem tehet egyebet, mint jóképet vág hozzá. Néha sikerül, néha nem. Aztán egyre gyakrabban nem. Különben meg azért, mert van, akinek sokkal rosszabb, még nem vagyunk kötelesek jóképet vágni egy számunkra nyomasztó- fullasztó helyzethez. Szerintem.
Van ehhez jogunk, ugye? Nekem van hozzá jogom?

Kiraboltak

2010-05-16T08:33:00.000+02:00

Csak egy kávét iszom. Kifizetem, aztán futok, keresem a vágányokat, hogy majd mikor megérkeznek a gyerekek, nyugodtan állhassak ott, és fogadjam őket. Közben megjön a buszunk is, felugrok rá, a térképen egyeztetünk a sofőrrel, hogy melyik csoportot merre visszük, aztán még elszaladok a mosdóba. 100 Ft. Hiába túrok, nem találom a tárcámat. Vissza a peronra, ott egy dolgozó, mondom neki, mi történt, ő meg elküld a pályaudvar rendőrségére. Az idő telik, felveszik az adatokat, elmondom, milyen volt a tárca, mi volt benne... mi volt benne? Egy csomó csekk, Decathlon és Metro kártya... bankkártya? Fogalmam sincs. Iratok? Nem tudom. Nem emlékszem. Le kellene tiltani a kártyákat, de mikor? Már szól a telefonom, itt az egyik csapat. Megtalálták a buszt, fent vannak, hurrá! Nekem még válaszolnom kell a rendőri kérdésekre. Futok kifelé, szembe jön velem 6 újabb rendőr, akiket nekem szereztek a dolgozók...Köszönöm, már túl vagyok rajta, most nézik vissza a videókat, hogy merre jártam. Nem látták a csoportomat?, megjött a másik is.Valahol itt vannak, segítenének? Jönnek velem. Rendőri kíséret vezet a csoportomhoz. Ez több, mint kínos. Magyarázkodok: Elnézést, hogy késtem, de KIRABOLTAK. Még a zippzárt is visszahúzták a zsákomon. Mindegy, mindegy, menjünk, talán rendben lesz minden. És tényleg, van valami nyugalom bennem, míg elköszönök a kukás- mellényes rendőröktől. Valami bizonyosságot érzek, hogy nem. lehet. baj. Mire felszállunk a buszunkra, mind tudják, hogy mi történt. Sajnálnak, még én vigasztalom őket. Indul a busz. Kotorászok a mikrofon után, hogy hivatalosan is megnyissam a kirándulást, mikor lehajolok, és mit látok? Na, mit? Hát persze, hogy a tárcám fetreng a földön kifordulva önmagából!
Már tudom, mi történt. A tolvaj DOBTA BE. Kicsente a zsákból, megnézte a tartalmát, és mikor nem talált semmi értékeset, dühösen bedobta a buszba. Igen, csakis így történhetett. Majd a videó megmutatja.